Tábori Zoltán – akit leginkább a Mozgó Világ című folyóirat szerkesztőjeként ismerhet az olvasóközönség – ezúttal szatirikus utópiával lepte meg olvasóit. A kissé rémületesnek tűnő világ a 2054-es esztendő választási harcainak színtere. A hétköznapok hangulatának előszele már mai társadalmunkban is érzékelhető – Tábori lényegében a mai magyar közélet ʼmutációjátʼ álmodja meg. Külön kasztok vannak, melyek közül talán a diplomaták és a multimenedzserek vannak a legtöbben. Az egész társadalom alapja a média, az államforma is médiademokrácia. A manipuláció az élet minden területén érvényesül, de léteznek még tévétagadók, akiknek nincs televíziójuk. Ők azok, akik még őriznek valamit a múltból, tudják, hogy mit jelent az, segíteni másokon, mit jelent az, hogy mobiltelefon kapcsolgatás helyett a Himnuszt énekeljük. Ebben a társadalomban rajtuk kívül minden és mindenki hamis, álértékek uralkodnak, a miniszteri posztokat pedig vetélkedőkön lehet elnyerni… A főhős sem Gábor, hanem ʼGaborʼ, ezzel utal a szerző a számítógépes és SMS nyelv furcsaságaira. A diplomaták jelentik a diplomával bírókat, akiknek élete mindössze annyival ʼtartalmasabbʼ, mint az utcán kereskedő multimenedzsereké, hogy nekik hitelkártyájuk van, nagyméretű tévéjük, és egész nap számítógépeik előtt ülnek. Tábori tökéletesen ábrázolja azt a szellemi, erkölcsi ürességet, amelynek magvait manapság vetjük el. Gabor azonban időnként szembetalálkozik valós emberi érzelmekkel is, mint például a segítséggel vagy a szerelemmel.
„Elsősorban drámaírónak tarom, aki világszínpadban gondolkodik” – állítja a minden műfajban otthonos Határról Gömöri György. Mert Határ Győzőnél a dráma átfolyik bölcseleti fejtegetésbe, lírai vallomásba, versek, mondókák tarkítják a drámákat, nem válnak el a műfajok, műnemek: mindig világ-egészben gondolkodik. A „mindenség könyvét” írja állandóan – mondta róla Hanák Tibor. Tréfásan maga a szerző is vall erről: „a színpadi játék csak ürügy volt, álcázása a bölcseleti mondanivalónak: a gondolat próteuszi vedlése – hogy elfogadtassam egy olyan olvasótáborral a filozófiát, amelynek az úgy kellett, mint a gyereknek a csukamáj-olaj.” A szerző a középkori színjátszás egyik igen népszerű és Angliában különösen ismert, néha ma is felelevenített formáját választotta legtöbb drámája műfajának: a misztériumot, vagy ahogy ő nevezi: a titokjátékot. S természetesen nem nélkülözik ezek a játékok a középkor kellékeit sem: a szertartások, a mókázás, a szertelenségek, maga a vásár, a színjáték, az elementáris életöröm, játszókedv részleteiben és egészében felidézi a karneváli hangulatot. Itt maga az élet játszik, s a játék válik az életté. Nagy Világszínház az élet; a középkori Theatrum Mundi felfogás Határ Győző minden művének éltető, mozgató ereje.
S ha bölcseleti, ha játékos formában is, Határ Győző drámáiban mindig a Gonosz világuralmáról szól, a Jó álarcában kormányzó Rosszról, a hatalom rafinált mesterkedéseiről, amellyel megnyomorítja az embereket. A dermesztő képekkel, alakokkal, zordon időkkel szembe kell nézni – vallja. S ezt a szembenézést, felismerést segíti játékkal, humorral, derűvel elviselhetővé tenni.
A történet 1956 októberében indul, s 1957 nyarán zárul. Tíz hónap az ember életében nagyon rövid idő, de nagyon hosszú és nagyon is meghatározó lehet, ha történelmi események közt zajlik. Az árvaházban, illetve nevelőszülőknél felnőtt Cselák Lajos (Laj) 17 éves, nemrég végzett szakmunkás, gyárban dolgozik, munkásszálláson lakik, s épp megkezdte gimnáziumi tanulmányait a dolgozók iskolájában. Tanulni szeretne, művelődni, kiválni, miként József Attila. Örömmel megy el szobatársával a műegyetemisták gyűlésére. Tüntetni is velük megy, bár nem tudatosodik benne, hogy miért, mi ellen tüntet. Ott akar lenni mindenütt, tudni akar mindenről. Sodorják az események; szemtanú és résztvevő, lelkes és csalódott, vakmerő és szorongó: a pesti srácok egyike. Laj – társaival együtt – az átélt események hatására döbben rá, hogy mennyit hazudtak nekik, hogy a magasztos jelszavaknak és a beléjük táplált eredményeknek nincs valóságfedezete. De ők – a forradalom – elsöprik a hazugságot. Félelmükben is hittek önmagukban, valami tisztább, szebb jövőben, amely számukra is lehetőséget biztosít a kiválásra. Hősök voltak, vagy áldozatok? Ma már tudjuk: mindkettő.