1989–1996, az új rendszer első hét – szűk – esztendejében született Méray-írásokat, beszédeket, beszélgetéseket, tanulmányokat foglalja magában a szerző első olyan kötete, amelyik immár nem Nyugaton, hanem újra magyar földön jelenik meg.
A Medgyesen, Erdélyben született írónő több helyen volt kénytelen hazát keresni, élt Budapesten, Rómában, Torontóban s Washingtonban. Az imádott lakhely azonban mindig Olaszország maradt, amely Európát, a kultúrát, a művészetet jelenti számára. Ide látogat el az itt született, de később minden porcikájában amerikaivá nevelt huszonhárom éves fiával, Andrással.
Zalán Magda új könyve – immár a negyedik itthon – valóban útirajz. S az „érzelmes” teszi igazán figyelemre méltóvá. Na nem a szó igazi értelmében. Zalán soha nem érzelmes, örökké jelen lévő iróniája-öniróniája megkíméli ettől. Pontosabb, ha inkább személyességről beszélünk. Hisz valójában vallomás ez a mű.
A „beszámoló” több rétegű: adódik az elsődleges kép, a látvány, ahol járnak, amit látnak, mögötte Zalán emlékei, élményei s a feszült figyelem, hogy vajon miként reagál mindenre András, hogy tudja összeegyeztetni Amerikát és Olaszországot. A szerző nem akar összehasonlítani, de mivel ő nem szereti Amerikát, a fiának meg az a természetes élet- és életformaközeg, olykor óhatatlanul szembekerülnek egymással a kétféle valóság kisebb-nagyobb jelenségei. Ez az összetettség adja a mű érdekességét, újszerűségét s bármilyen furcsa: aktualitását is. Róma meghódítja Andrást. Már tudja, ide vissza kell jönni. S Zalán lelke mélyén erre vágyott, ezt az élményt kívánta fiában felébreszteni. Az utazás, a sok látvány során számtalan kedves zsörtölődés, csipkelődés közepette két ember eddig rejtett kapcsolata is átlényegül. S persze mindebben benne rejlik az írónő számvetése is, úgy érzi, itt kezdett élni, s itt kell elgondolkoznia azon, hová is jutott.
Illyés Gyula írta a fiatal Szegiről: „…fogalom volt. Tekintély… mindenütt megelőzte a híre, a hírneve. Művelt és tehetséges. Tájékozott és máris sikeres. Folyóiratokkal, írókkal volt kapcsolata. Szerencsésen támogatta mindezt külseje…” A kortárs emlékiratok, visszaemlékezések lapjain gyakran találkozhatunk Szegi nevével, de műveiről, munkásságáról nagyon keveset tudunk. Széchenyi Ágnes vállalkozott arra, hogy összegyűjti e hányatott sorsú irodalmár válogatott munkáit, és egy pályaképben elénk vetíti életútját. Versek, műfordítások, irodalmi tanulmányok, ismeretterjesztő írások, képzőművészeti portrék, levelek követik egymást. Az utóbbiakból megismerjük Illyéssel, Szabó Lőrinccel, Szerb Antallal való barátságát, Beatrice apródjának szerepét, jelentőségét. Írásait olvasva kibontakozik egy rendkívül színes, eredeti gondolkodású személyiség. Szegi többnyire kortársairól, sőt sok esetben korosztályáról írt. Pontosan eligazodott a mezőnyben, tudta, kire kell és érdemes odafigyelni. Egyszerre volt fontos számára a magyar művészet európaisága és nemzeti jellege. A Fényszóró c. lapot beharangozó írásában programként hirdeti vállalt hitvallását: „az egyetemes magyar művészi kultúra krónikása és lelkiismerete kíván lenni.” Szegi úgy véli, „a művészet a lélek anyanyelve. Egy nemzet, egy nép művészi alkotásaiban mutatja meg legközvetlenebbül lelke teremtő gazdagságát.”
A jezsuita drámakiadvány második része (az első 1992-ben jelent meg) olyan darabokat tartalmaz, melyeknek nemcsak szerzőit nem tudjuk megnevezni, de ez ideig szövegük nagyobb része is ismeretlen volt. A 20 drámából 13 most jelent meg először nyomtatásban, és mindössze kettőnek a szövegét közöljük régi kiadásból, mivel forrásuk az idők folyamán elkallódott. A drámák jól szemléltetik az iskolai színjátszásnak a XVIII. század közepétől bekövetkező funkcióváltozását. A jezsuita iskolajátékok ettől az időtájtól válnak egyre inkább magyar nyelvűvé, és egyre inkább elvilágiasodnak. Meglepő a vígjáték túlsúlya. A kiadvány második részében 31 előadás emlékeként magyar nyelvű programokat, színlapokat találunk.
Konfuciusz etikájában ahhoz, hogy valaki „nemes emberré” legyen, mindig be kell tartania a szertartási előírásokat (li), és gyakorolnia kell a zenét (jo). Lu-beli iskolájában a mester elsősorban a Su king és a Si king tanításával foglalkozott, tehát szertartási táncok szövegkönyveit és verseit tanította. Iskolája afféle hivatalnokképző iskola volt, de a képzés nem lehetett gazdasági-gyakorlati jellegű, inkább szertartásvezetők nevelődtek benne. A konfuciánus iskola neve, a zsu szó nem véletlenül jelent eredetileg szertartásvezetőt, ritualistát. Konfuciusz filozófiája ezért akár vallásfilozófiának is nevezhető, hiába hárította el magától a mester, hogy metafizikai kérdésekkel foglalkozzék.
A Lun jü-nek óriási szerepe volt a kínai filozófia történetében. Ezért is, de anyagának ellentmondásosságából fakadó sok termékeny gondolata miatt is – melyek közül különösen érdekes a közép és a mérték dialektikus kategóriáinak felfedezése – érdemes vele teljes egészében megismerkedni.
Mezey László a fiatal hegymászónemzedék egyik kiemelkedő képviselője. Számos európai csúcs és sziklafal mellett megmászta az Elbruszt, az Aconcagua Lengyel-gleccserét, technikai vezetője volt a Hindukus és a Broad Peak expedícióknak, 2001-ben résztvevője a Kangsung-oldal felől az Everestre törő csapatnak. A Felfedezők Program egyik alapító tagja, amatőr fotós.
A kötet előszavában olvashatjuk:
„Mi, laikusok hajlamosak vagyunk csak azt nézni, sikerült-e egy csúcs megmászása vagy sem. Azt hiszem, Mezey könyve segít ráébreszteni arra, hogy a hegymászás jóval több egy csúcs megmászásánál, a hegymászó nem azért a néhány percért mászik, amit a csúcson tölthet. Mintha csak azért fordulnának vissza a csúcsnál, mert onnan már nem lehet feljebb mászni. Ha a szívükre hallgatnának, mennének tovább.”
A Régi magyar drámai emlékek c. sorozatban a protestáns iskolákban (1/1–2.), a minoriták intézményeiben (2.), a pálos gimnáziumokban, a királyi katolikus tanintézetekben és a katolikus papneveldékben (3.), valamint a jezsuita iskolákban (4/1–2.) előadott magyar nyelvű 18. századi drámák után most elkészült a piarista gimnáziumokban előadott művek kétkötetesre tervezett gyűjteményének első kötete is.
Itt olvashatjuk többek között Benyák Bernát, Bolla Márton, Dugonics András, Hagymási Imre, Horányi Elek magyar nyelvű drámáit.
A piarista iskoladrámák kiadása – miként a korábbi köteteké is – a kritikai kiadások elvei és a sorozat indulásakor, 1979-ben meghatározott szabályok szerint készült.
Goda Gábor úgy érezte, hogy az írói munka legfontosabb része a töprengés, a tűnődés, a meditáció, az átgondolt, letisztult nézetek tárházának kialakítása. Egész életében erre törekedett. E tűnődések szilánkjait olvalhatjuk most e posztumusz kötetben.
Miként az Egyetem című regényében, Sarbu Aladár most is nehéz időszak átvilágítására, megjelenítésére vállalkozott. Egy érzékeny, fogékony kisfiú élményein, benyomásain keresztül a negyvenes-ötvenes évek fordulóján egy vidéki-falusi és családi kis közösség hétköznapi életét vetíti elénk. Tanulság és élmény elolvasni a regényt.