Vers

„hiányodban reményed” – olvashatjuk a kötet beköszöntő versében.
1990-ben, egész addigi életművét átfogó válogatott verseinek (Tűzföldi táj) fülszövegében így jellemezte líráját maga a költő:
„Kettősség és ellentmondás ez: az én és a Te,
a semmi és a van, a van és a lét elválasztása
és egyben egységük rejtelmes megsejtése is.
Az egyidejűségben? Az időnek átcsúszásában
az örökkévalóba? Vagy az időtlenségben?
Az elmúló élet benső története mindössze az a folyamat,
ahogyan ez a kérdés érvényét vesztette.”
S ez a legújabb kötetre is pontosan ráillik. Igaz, ma már evidencia Pór Péter irodalomtörténész egykori megállapítása, miszerint Beney Zsuzsa egy verset ír egész pályafutása során: a lét és nemlét kérdéseit bogozza egyre mélyebb
és mélyebb, egyre intellektuálisabb, filozofikusabb megközelítéssel.
De máig igaz Weöres Sándor tétele is, aki a pályakezdő költőről írta, hogy szinte „anyagtalan, átlátszó fényfátyol” ez a költészet, melynek témáját csak többszöri olvasás során lehet felfejteni, illetve – tegyük hozzá – megérezni.
Hogy mennyire folytatása ez az újabb könyv a korábbiaknak, mutatja az is, hogy a költő majd minden újabb kötetébe beilleszti az éppen soron lévő versek közvetlen gondolati-érzelmi előzményeit, így kölcsönözve különös belső ritmust, érdekes szerkezeti feszültséget a köteteknek.