„A magyar költészet az én nyelvemen beszél” – Irodalomtörténeti füzetek 128.

A kötet szerzője Szabó Lőrincről évtizedek alatt készített háromkötetes monográfiájában, a költő naplóinak, levelezésének, emlékezéseinek, összegyűjtött verseinek közreadásával megrajzolta és dokumentálta a Szabó Lőrinc-i személyiséget, belehelyezve századunk történelmébe és irodalomtörténetébe. Jelen dolgozatában — amelyet akadémiai doktori értekezésként védett meg — bemutatja: a költő hogyan vált a Nyugat-líra meghatározó nagyságává és összegezőjévé, világirodalmi mértékkel is értékelhető alkotóvá. Szabó Lőrinc a húszas évek közepétől—végétől kialakít egyfajta dialogikus költői paradigmát, melynek poétikai formációiként végigpróbálja a kor magyar lírájának jellegzetes formáit: a személyiséglátomást, az epikus verset, a természeti tárgyat leíró verset, mely a dolgok és lehetőségek párbeszédét mutatja fel, illetőleg az önmegfogalmazás alkalma, és mindezek összegezéseként az életmeditációt. Az így létrehozott alkotásoknak a korszak filozófiája adja a visszaigazolást: nem közvetlen hatás váltja ki a kapcsolatot, hanem a költői alkotásfolyamat és a filozófiai gondolkozásforma hasonlósága A dolgozat szerzője a poétikai és filozófiai horizontok „összeolvasásával” leírja a költő által alkalmazott formációkat, és jellemzi a dialogikus költői paradigmát.