A szerző a klasszikus magyar költő pályájának monográfikus bemutatása, költészetének poétikai feltárása után a fél évszázados munkássága során összegyűjtött dokumentumok, írásos és szóbeli emlékezések alapján elkészítette Szabó Lőrinc életrajzi megnyilvánulásainak szembesítését korával és az utókor ítéletével. Az életrajz neuralgikus pontjait veszi számba: A Vezér című vers történetét és utóéletét, az újságíró németországi riportjait és előadói útjait, katonaságának viszontagságait, véleményeit a zsidóság szerepvállalásáról, valamint aktív mentőként való szereplését a vészkorszak idején; barátságai alakulását: létrejöttét, megszakadását, újraszövődését és megint másoknak létrejöttét. Munkájáról a szerző a következőképp nyilatkozott: „Az évtizedek során állítottam össze ezt a dokumentumkönyvet, egy ember ellentmondásos megnyilvánulásainak felmutatását a harmincas évek közepétől-végétől a negyvenes évek végéig. Adhattam volna címül: Egy Szabó Lőrinc nevű ember életrajza a nácizmus és a bolsevizmus korszakában. Ahogy a németek feldolgozzák Heidegger filozófiája és Gottfried Benn költészete mellett személyes életrajzát is, úgy készítettem el Szabó Lőrinc megnyilvánulásainak dokumentációját. A szakma érdeklődése, kollegáim biztatása kísérte munkámat. Úgy vélem, mostanra elérkeztünk ahhoz a történelmi távlathoz, amelyben megszólaltathatóvá válnak a valaha kimondott vagy leírt szövegek, ugyanakkor mindezek még nem csak valami régmúltat idéző történészi leírásként jelenhetnek meg, hanem a mai olvasó érdeklődésére, figyelmére is igényt tarthatnak. Teljességre törekedtem, és magyarázatok helyett a szövegeket engedem beszélni. A pro és kontra megnyilvánulásokat ítélje meg maga az olvasó. A magam munkájának az összegyűjtést és a körülvevő konkrét események leírását tartottam.”
A könyv középpontjában Szabó Lőrinc előkerült 1945-ös igazolási eljárásainak jegyzőkönyvei állanak: ez adja a könyv dramaturgiáját, amely vissza- és előretekintést egyként lehetővé tesz. Ugyanakkor az igazolással megszülető kompromisszum egyben a huszadik századi hazai gondolkozási és politikai tájékozódás lezáratlanságának dokumentálása.
Amikor Máriássy János volt honvéd ezredes, a magyar katonai érdemjel III. osztályú vitéze a századforduló táján végleges formába öntötte visszaemlékezéseit a szabadságharc másfél esztendejéről, már egy sajátos múlt századi karrier állt mögötte. A szabadságharc után halálra ítélték, majd módosították ezt az ítéletet 18 évi vasban töltendő várfogságra, amelyet Olmützben töltött – hat évig, akkor amnesztiával szabadult. Később visszakapta katonai rangját, s mint nyugállományú császári és királyi altábornagy, báró, a főrendiház kinevezett tagja, valóságos belső titkos tanácsos, az osztrák császári Vaskorona-rend II. osztályú lovagja, az osztrák császári Lipót-rend lovagja – és hogy a karrier mégse legyen tökéletes, frissen bukott néppárti katolikus-ultramontán képviselőjelölt fejezte be visszaemlékezéseit.
Máriássy különböző katonai beosztásokban a szabadságharc szinte valamennyi frontját végigharcolta. Szolgált Klapka, Dembinszky, Vetter és Görgey alatt. Az utóbbitól mindinkább eltávolodott, majd szembe is került vele. Visszaemlékezéseit részben vitairatnak is szánta Görgey ellen, volt hadtestparancsnoka, Nagysándor József védelmében. Nem értett egyet Görgeyvel, de Világosnál ő is letette a fegyvert, és szemben Nagysándorral, ő soha nem tartotta Görgeyt árulónak. Elfogultságai ellenére a visszaemlékezés a szabadságharc egyik leghatásosabb és legszemélyesebb forrása. Sokkal több, mint eseménytörténet: szuggesztív, sodró erejű vitairat és izgalmas olvasmány is.