Minden perc egy örökkévalóság
[NEM KAPHATÓ]
2 200 Ft
„Szinte nevetséges - írta T. A. Kuzminszkaja 1886-ban a férjének bárhová megyek, mindenki rögtön a »Bábja doljáról« kezd beszélni, természetesen szembedicsérnek, mintha legalábbis a névnapom lenne... Mondom nekik: »hiszen nem én írtam, egyszerű falusi parasztasszony írta, igazán nem az én érdemem...«"
Kuzminszkaja, Tolsztoj sógornője, eleven, vonzó, okos teremtés volt, az író nagyon szerette, a Háború és békében róla mintázta Natasa Rosztova alakját. 1886-ban Kuzminszkaja nevén látott napvilágot a Bábja dolja című könyv (magyarul: Muzsikélet), két ízben is: egyszer a Vesztnyik Jevropü című folyóirat 1886-os évfolyamának negyedik számában, egyszer pedig könyv formájában a híres Poszrednyik kiadónál.
„Haza a magasban” - határozta meg Illyés Gyula a költő egyik szülőföldjét: az irodalmi szülőföldet, a költészetet. A másik haza: a földközeli, a valóságos szülőföld. Keresztury Dezső „magas” hazája: Zrínyi, Berzsenyi és Vörösmarty; evilági, földi szülőföldje pedig Zala megye és Zalaegerszeg. „Égi” és a „földi” szülőföldjét: Zrínyit és Zalát idézi meg két összetartozó remekműve: a Nehéz méltóság című Zrínyi-dráma és a Szülőföldeim című emlékirat. A dráma koncepciója a zalai függetlenségi Zrínyi-hagyományban gyökeredzik, s arra az elképzelésre épül, hogy Zrínyi önkezével vetett véget életének. A két haza, a két szülőföld determinációja munkál ebben a felfogásban, tudniillik az emlékirat egyik főhőse, Keresztury Dezső édesapja lett öngyilkos 1918-ban. Egerszeg polgármestere volt, négy háborús esztendőben igazgatta a várost, sokat tett érte, helytállt, amíg erői engedték, de végül összeroppant. Zrínyi fenséges tragédiájában apját is megírja Keresztury: „a hős” tragikus sorsának katarzisát kölcsönzi a „derék” édesapa végzetének megfogalmazásához, s az ő lelki összeomlásának átélő ábrázolásával hitelesíti Zrínyi „megrendelt” halálát. Ez a rejtelmes összefüggés, ez az alkotáslélektani misztérium különösen egybetartozónak mutatja Keresztury két művét.
A Nehéz méltóság és a Szülőföldeim tervezett közös kiadása helyett az író kérésére döntöttünk a külön-kötetben való megjelentetés mellett. Mindkét mű kiadója az Argumentum. Az elsőül megjelent dráma a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csak tiszta forrásból című Szövegkiadások-sorozatának 1. kötete. A 2. kötet is megjelenés előtt áll Tisztelt írótárs! - Arany János kötetbe még nem gyűjtött kritikai írásai címmel, bevezette Németh G. Béla, Kovács Sándor Iván vezetésével sajtó alá rendezte az ELTE Arany János-szemináriuma.
Mezey László a fiatal hegymászónemzedék egyik kiemelkedő képviselője. Számos európai csúcs és sziklafal mellett megmászta az Elbruszt, az Aconcagua Lengyel-gleccserét, technikai vezetője volt a Hindukus és a Broad Peak expedícióknak, 2001-ben résztvevője a Kangsung-oldal felől az Everestre törő csapatnak. A Felfedezők Program egyik alapító tagja, amatőr fotós.
A kötet előszavában olvashatjuk:
„Mi, laikusok hajlamosak vagyunk csak azt nézni, sikerült-e egy csúcs megmászása vagy sem. Azt hiszem, Mezey könyve segít ráébreszteni arra, hogy a hegymászás jóval több egy csúcs megmászásánál, a hegymászó nem azért a néhány percért mászik, amit a csúcson tölthet. Mintha csak azért fordulnának vissza a csúcsnál, mert onnan már nem lehet feljebb mászni. Ha a szívükre hallgatnának, mennének tovább.”
Határ Győző (1990-ben): Irigyellek, Tomikám. Higgyem-e, hogy komolyan gondolod megírni az egész trilógiát, nemcsak hitegeted az embert?
Kabdebó Tamás: Semmit soha nem gondoltam komolyabban. Minden, amit eddig írtam, egész kétnyelvű irodalmi működésem: előtanulmány ehhez a folyamregényhez.
Határ Győző: Roman Fleuve, regényfolyam, avagy a folyam regénye?
Kabdebó Tamás: A Duna regénye. Három részben, hasonlóan a folyóhoz, ami három szakaszra osztódik. Felső-, Középső- és Al-Dunára. Ámbár az én szakaszaim nem geográfiai kategóriák, hanem egyrészt idősíkok — amelynek mindegyike történelmi fogantatású —, másrészt egy család történeti viszonylatai. Úgy képzeld el az egészet, mint egy vízrendszert, hol minden megannyi ágra, holtágra, morotvára, vízmosásra, csobogóra oszlik, aztán a kis vizek megtérnek a nagyhoz: az anekdoták, a mellékösvények, a kirándulások ismét egyesülnek a fővonallal, úgy, ahogy a mindennemű mellékfolyók beletorkollnak a folyamba. A Dunának közel kétszáz mellékfolyója és holtága van, a DANUBIUS DANUB1A csaknem kétszáz szereplőt mozgat a Duna-medencében, tehát 3000 kilométeren és 200 éven át. Nem tudom, mennyire sikerül majd, de én úgy tervezem, hogy a három összefonódó kötetem: az Árapály, a Pezsdülés és a Forrás külön-külön is állja meg a helyét. Mert gondold el, aki csak a Komáromtól Mohácsig tartó Duna- szakaszt ismeri, de azt széliében, hosszában, mélységében, eveztében, úsztában, buktában is, az azért jól ismeri a Dunát. Hasonlóképpen: aki csak a Pezsdülést olvassa, de azt odafigyelve és alaposan, az azért megismeri mind a folyó, mind pedig a regény hőseinek természetrajzát, valamint keresztmetszetét kapja az 1848/49-es időknek és az 1960-as évek elejének is. Ezt a folyamregényt úgy kell fölfogni, mint egy vastag kötelet, amit három erős, de vékonyabb kötélből fonnak.
A Régi magyar drámai emlékek c. sorozatban a protestáns iskolákban (1/1–2.), a minoriták intézményeiben (2.), a pálos gimnáziumokban, a királyi katolikus tanintézetekben és a katolikus papneveldékben (3.), valamint a jezsuita iskolákban (4/1–2.) előadott magyar nyelvű 18. századi drámák után most elkészült a piarista gimnáziumokban előadott művek kétkötetesre tervezett gyűjteményének első kötete is.
Itt olvashatjuk többek között Benyák Bernát, Bolla Márton, Dugonics András, Hagymási Imre, Horányi Elek magyar nyelvű drámáit.
A piarista iskoladrámák kiadása – miként a korábbi köteteké is – a kritikai kiadások elvei és a sorozat indulásakor, 1979-ben meghatározott szabályok szerint készült.
Bessenyei György legmostohább sorsú műveinek egyikét adjuk ezennel az olvasó kezébe. A felvilágosodás nagy írójának ez az időskori munkája most először jelenik meg teljes szövegével. Kiadásunk azokat a szövegrészeket is közli, amelyeket Bessenyei óvatosságból törölt, abban bízva, hogy ezzel meg tudja szerezni a cenzúra engedélyét a megjelentetéshez. Bár ez a könyv a voltairiánus Miliőt világtörténete római részének fordítása, egyben eredeti mű is, hiszen Bessenyei legsajátabb gondolataival kommentálja az eredeti munkát, szellemi kalandja követésére invitálva maga elé képzelt „Olvasó Barátját”. A szöveget az teszi izgalmassá, hogy egybeötvözi Róma történelmét és annak XVIII. századi felfogását, az antik és a modern kor értékelését, a francia író történelemfilozófiáját és az idős Bessenyei történelemlátását.
A BGYÖM jelen kötete az 1770-es években készült társadalombölcseleti írásokat tartalmazza, amelyek a szerző érdeklődésének és a tárgy természetének megfelelően viszonylag gyakran idéznek meg történelmi matériát. Mivel azonban Bessenyei a történelemben is az általános emberi kérdésekre kereste a választ, és a jelek szerint nemigen foglalkoztatták a történelemszemlélet általános vagy a történetírás gyakorlati kérdései, történészi becsvágy sem fűtötte, a kiadvány címébe fölöslegesnek láttuk beemelni a történelem szót: minden írásban az a bölcselő beszél, aki számára a Természet fogalma mindig is fontosabb volt, mint a Históriáé.
A kötet írásainak túlnyomó részét ugyanakkor összefűzi egy, ha nem is esetleges, de a körülmények által kikényszerített mozzanat, nevezetesen az, hogy törzsét egy olyan összeállítás alkotja, melyet a szerző a maga kezével rakott rendbe. E kötetet az ő szándéka szerint „pesti pálos gyűjteménynek” kellene neveznünk, a történelem azonban a szerző akaratára oda sem hederítve először „pápai bencés”, majd „pannonhalmi” kolligátumra keresztelte át. Olyan történelem- és társadalomelméleti írások kerültek itt össze, melyek az 1770-es években fennakadtak a cenzúra hálóján, és amelyeknek sorsát a szerző végérvényesen kiengedte a kezéből. Folytatásukról, átdolgozásukról, felhasználásukról, tévesztésükről egyszer s mindenkorra lemondott, és eltette őket „addig mig job világot nem érünk, melybe a tudatlanok az okosokat nem fogják lántzon tarthatni”.
Két másik darab már a maga idején is világosságra kerülhetett. Egyik a Hunyadi János élete, mely tartalmában a Hunyadihoz, gondolatvilágában A ’ törvénynek útjához és A magyar nemzetnek szokasairul című társadalomtörténeti gondolatfüzérhez kapcsolódik. Másik a Lukánus első könyve, mely a keletkezés idejénél és körülményeinél fogva leginkább az itt közölt munkákkal rokon.
E kötetben tehát e művek foglaltatnak:A magyar nemzetnek szokasairul, erköltseirül, uralkodásának modjairul, törvenyeirül, és nevezeteseb viselt dolgairul (rövidítése a továbbiakban MN); Egész Európa’ formája a’ XIdik Százban (ЕЕ); A' törvénynek útja (TÚ); Túdós társaság (TT); Hunyadi (H); Hunyadi János élete (HJ); Lukánus első könyve (L).
Mirá báí Észak-India legnépszerűbb költőnője. Egyszerű nyelven, kevés eszközzel, mégis átütő erővel megszólaló verseit népdalként éneklik. E költemények a XVI. század óta egyetemes érvénnyel közvetítik és egyben szolgálják az ind vallásosság legfontosabb vonulatát, a szeretett istenség iránti odaadást, azaz a bhaktit. A bhakti a misztikus vallásos élmény szintjére emeli az ember minden érzelmét, örömét és kínját, s legmélyebb tapasztalatát, a szerelmet.
E kötet, mely hatvan verset válogat a Mírá hercegnőnek tulajdonított dalok közül, a magyar olvasót eddig számára teljesen ismeretlen területre kalauzolja: a klasszikus hinduizmust követő kor népi eredetű vallásosságába, amely a papi, ritualisztikus szemlélet vagy a meditáció és a filozófiai elvonatkoztatás helyett az érzelmekre épít, és amelyre már az iszlám is hatást gyakorol.
Az eredeti versformát követő fordítások magyarul először szólaltatják meg a rádzsasztháni hindi nyelvjárásban íródott középkori költészetet. A verseket összekötő szöveg pedig részletes és élményszerű betekintést enged a korabeli ind kultúrába.
India ötven évvel ezelőtt hosszú függetlenségi harc után nyerte el szabadságát. Az évforduló alkalmából megjelent kötetünkben huszonegy indiai elbeszélést nyújtunk át az olvasónak. Az indiaiak a páratlan számokat tarják szerencsehozónak, ezért a kerek évforduló alkalmából a páratlan számú válogatás.
A kötet nem azzal a szándékkal készült, hogy e néhány novellával reprezentatív képet adjon az indiai irodalom utolsó ötven évéről. Ez nem is volna lehetséges. Válogatásunk ízelítőt szeretne adni e kontinensnyi földrész sokszínű, mégis egységesen indiai irodalmából.
Megtalálhatók kötetünkben az indiai irodalom olyan modern klasszikusai mint Rádzsá Ráó, Agjéj vagy Mantó, de bekerültek olyan ígéretes fiatalok is, mint Subrabháratimanian.
Az indiai irodalom jó része csak az angol, a hagyományos közvetítő nyelv révén közelíthető meg számunkra. Az utóbbi évtizedben azonban felnőtt a fiatal indológusok olyan nemzedéke, akik már hindi, urdú, bengáli tudásukkal a műfordítás területére is elmerészkednek.
Manapság, amikor sokak érdeklődése fordul a keleti kultúrák felé, ezzel a kötettel is szeretnénk kedvet csinálni az olvasóknak és majdani fordítóknak, hogy bátran vessék magukat az indiai irodalom eleven óceánjába, amelyet már évezredek óta táplálnak kiapadhatatlan mesefolyamok.
A szerző írja kötete előszavában:
A könyv az embernek emberré és az embernek még emberibbé válása folyamatának írói küzdelmét kíséri végig a Thomas Mann-i életműben. Szembesíti egymással a fiktív szövegeket az esszékben, előadásokban, naplókban és a kiterjedt levelezésben nyomon követhető öninterpretációkkal és természetesen azzal a korral, amelyről és amelyhez elsősorban szólni kívánt. A maga humanizmus fogalmának kialakulása és változása egy fél évszázad folyamán ugyanakkor jó alkalmat kínál a viharok, háborúk és üldöztetés során megélt életút és az eközben keletkezett életmű sokoldalú bemutatására.
A művészi alkotómunka egyedisége külön figyelmet érdemel ennek az életműnek a keletkezésében. Szertefoszlatja azt a hiedelmet, hogy az íróiköltői alkotás egyszerűen és kizárólag a fantázia szüleménye. Thomas Mann Goethével vallja - s ez felel meg legjobban német polgári kötődésének is -, hogy a „zsenialitás egyenlő a szorgalommal”. Éppen ezért művei jó alkalmat kínálnak a keletkezési folyamat, az alkotás küzdelmes és fájdalmas s vele együtt a kínos, de elkerülhetetlen önkitárulkozás nehéz belső harcának az érzékeltetésére vagy legalábbis megsejtetésére.
A Nobel-díjas író, aki 1933-tól hazáját elhagyva külföldre kényszerült, mindvégig „együtt élt” hazájával, aggódott annak jelenéért és jövőjéért. Ugyanakkor képes volt Németországot egy „világpolgár” szemével nézni; horizontja kiterjedt a múlt titkainak felgöngyölítésétől saját korának világ- problémáiig. A földkerekség sorsát meghatározó államférfiak által feszegetett kérdéseket vagy legalábbis a holnap problémáit mint megoldandó feladatokat saját írói eszközeivel tárta olvasói elé... Megnyilatkozásaival a fiktív művekben éppen úgy, mint „a nap megkövetelte” írásaiban a kortársakhoz kívánt szólni... írói törekvése azonban, hogy a magasan képzett olvasóhoz és a „köznapi” emberhez egyaránt szóljon, biztosítja azt, hogy ez az életmű a jövőben is eleven olvasói érdeklődésre találjon... S hogy a mához is szól, azt éppen napjainkban kezdik hazájában ismét felismerni. A Thomas Mannt elutasító hangok visszahúzódóban vannak, s helyettük az író halálát követő néhány évtizednyi német irodalom és annak olvasói sok mindent beteljesülni láttak/látnak abból, amivel Thomas Mann birkózott, és az újraegyesülés után nem kevés azoknak a kérdőjeleknek a száma sem, amelyeket már Thomas Mann feltett saját magának és olvasóinak...
A legtöbb alkotó fő művei mellett készít időnként (vagy folyamatosan) feljegyzéseket, naplójegyzeteket, s egyik-másik visszaemlékezéssé, emlékirattá kerekedik az író műhelyében. Ilyen „másodlagos” termék Goda életművén belül ez a kötet. S azzá tette az a sajnálatos körülmény is, hogy végleges formájának kialakítása előtt az író meghalt. De Goda nem naplót írt. Az alkotómunka mellett leginkább töprengett, tűnődött, gondolkozott. Legtöbbször magányosan, majd Farkas Endre filozófus barátja kérdéseire válaszolva. S mivel hosszú ideje úgy érezte, kellene „egy olyan kötetet összeállítani, amelyből az olvasó nagyjából megismerheti nézeteimnek legalább egy töredékét”, kis tematikus fejezetekbe szedte töprengéseit, illetve azok szilánkjait. Goda úgy véli, az írói munka legfontosabb része a töprengés, a meditáció, az átgondolt, letisztult nézetek tárházának kialakítása. Egész életében erre törekedett.
Hogy miről is beszél ebben a posztumusz kötetben az író? Kezdjük el olvasni, kiderül! Milyen számvetést, összegezést hagyott ránk örökül Goda Gábor?
Hogy Sarbu Aladárnak kitűnő érzéke van a nehezen megítélhető időszakok megjelenítésére, átvilágítására és ezzel egyidejűleg a távolságtartó ironikus szemléletre - már bizonyította. Első regénye, a Töredék, amely 1983-ban jelent meg, a háború utáni negyedszázadot fogta át. Az 1995-ben megjelent Egyetem a rendszerváltás időszakában idézett meg egy fiktív egyetemi miliőt. Új regénye néhány évtizeddel korábban játszódik: a negyvenesötvenes évek fordulóján, amikor a történet gyermek hőse megkezdi iskoláit, s eljut a nyolc általános befejezéséig, a továbbtanulásig. Cser Flórián éli társaival együtt a vidéki-falusi és családi kisközösség hétköznapi életét; iskolába jár, ministrál a vasárnapi misén, igyekszik a pap intelmeit betartani, csavarog a telepi gyerekekkel, hallgatja felmenőinek vasárnapi vitáit, elkövet néhány gyerekcsínyt, magas fáról nézi végig Rákosi Mátyás látogatását, mert mindent látni akar. Egyetlen dologban különbözik társaitól, sőt szüleitől is: állandóan figyel, élményeit, benyomásait - melyek inkább érzelmiek, mint tudatosak - elraktározza. S élénk fantáziája lévén, ütközteti, keveri a vélt és valós történeteket. „Flórián elméje pásztázó, fürkésző, nyugtalan volt. Ugyanezt felmenőiről nem lehet állítani. Azzal törődtek csak, amit eléjük mosott az idő, a többit veszni hagyták...” S mit őrzött meg mindebből az érzékeny és fogékony gyermek? Ezt tudjuk meg Sarbu Aladár kitűnő regényéből. Tanulság és élmény elolvasni.
