Üzenet Thermopüléből
[NEM KAPHATÓ]
1 200 Ft
A kötet szerzője Szabó Lőrincről évtizedek alatt készített háromkötetes monográfiájában, a költő naplóinak, levelezésének, emlékezéseinek, összegyűjtött verseinek közreadásával megrajzolta és dokumentálta a Szabó Lőrinc-i személyiséget, belehelyezve századunk történelmébe és irodalomtörténetébe. Jelen dolgozatában — amelyet akadémiai doktori értekezésként védett meg — bemutatja: a költő hogyan vált a Nyugat-líra meghatározó nagyságává és összegezőjévé, világirodalmi mértékkel is értékelhető alkotóvá. Szabó Lőrinc a húszas évek közepétől—végétől kialakít egyfajta dialogikus költői paradigmát, melynek poétikai formációiként végigpróbálja a kor magyar lírájának jellegzetes formáit: a személyiséglátomást, az epikus verset, a természeti tárgyat leíró verset, mely a dolgok és lehetőségek párbeszédét mutatja fel, illetőleg az önmegfogalmazás alkalma, és mindezek összegezéseként az életmeditációt. Az így létrehozott alkotásoknak a korszak filozófiája adja a visszaigazolást: nem közvetlen hatás váltja ki a kapcsolatot, hanem a költői alkotásfolyamat és a filozófiai gondolkozásforma hasonlósága A dolgozat szerzője a poétikai és filozófiai horizontok „összeolvasásával” leírja a költő által alkalmazott formációkat, és jellemzi a dialogikus költői paradigmát.
Kötetünk a Németh Lászlóval készült valamennyi interjú csonkítatlan, teljes szövegét foglalja magába. A lapok tengerében szétszórtan megjelent beszélgetésszövegek közül az első 1934-ben a Rádióélet hasábjain látott napvilágot, az utolsó négy évvel az író halála előtt, 1971-ben. A műfajt, az újságírók, riporterek által feltett kérdésekre azonnal adandó, a gondolatok kiérlelődésének időt nem engedő válaszokat Németh László valójában nem szerette, mindvégig idegenkedett tőle, a vele készült beszélgetések, rögtönzött, olykor azonban írásban továbbított feleletei — kötetünk ezt egyértelműen tanúsítja — mégis az életmű szerves részévé váltak, tükröződéseivé, lecsapódásaivá a Németh László-i gondolkodásnak. így, együtt és egymás után olvasva őket magától értetődően tükrözői a kornak is, amelyet Németh László pályája fog át, ugyanakkor az író által kipróbált és művelt valamennyi műfaj közül e beszélgetések mutatják meg leginkább a számunkra Németh László életének drámaiságát és emberi drámáját. Plasztikusan kirajzolódó cezúrák, történelmi fordulópontok, „menetrendek” bontakoznak ki e beszélgetések nyomán, történelmi tragédiák mellett az írói pálya felívelésének és kényszerű elhallgatásának időszakai. Aki a teljes Németh Lászlóra kíváncsi, aligha kerülheti meg az itt olvasható szövegeket, melyeknek mintegy a fele kötetben sohasem került az olvasók elé, s melyeknek tanulságait ma éppúgy nem nélkülözhetjük, miként megkerülhetetlen volt a bennük megfogalmazott gondolatok java megszületésük idején.
A vállalkozás napjainkban szinte kötelező érvényű „jelszó”. Németh László nem a mai értelemben használta a fogalmat. 1969-ben, Domokos Mátyás kérdésére válaszolva, így határozta meg:
„Első kritikai írásomban, a Móriczról szólóban /1926/, valóban ott van már a mondat: az író vállalkozás. Vállalkozáson azonban én valami organikusan növőt értettem; nem egy célt s a hozzászerkesztett üzemet, ahogy az iparban szokás. Hajlam, képesség, lehetőség hajlékony szövődését (még a beleszervített véletleneket is), de úgy, hogy az egészben mégiscsak érvényesül valamiféle növésterv, törekvés, ami vállalkozássá teszi.”
Hogy miként alakult ki ez a „növésterv”, s milyen szívós következetességgel határozta meg Németh László írói pályáját – tanúságtétel erre ez az életrajzi kronológia. Egy rendkívüli ambíciókkal megáldott, nagyon tevékeny, szuperérzékeny és sebezhető ember életútját követheti nyomon az olvasó: írói sikerek, bizonytalanságok, bukások, tévedések, vélt vagy valós sérelmek, visszavonulások és újrakezdések váltakozó periódusait. S azt a Németh Lászlói törekvést, mely szerint az író Minőségeszménye nemcsak eszme és utópia, hanem „egy magatartás, életvitel, emberi atmoszféra”. Mert az alkotó Németh László szellemi ügyek, általa helyesnek vélt közösségi érdekek kiteljesítésére, megfogalmazására vállalkozott.
A vállalkozás napjainkban szinte kötelező érvényű „jelszó”. Németh László nem a mai értelemben használta a fogalmat. 1969-ben, Domokos Mátyás kérdésére válaszolva, így határozta meg:
„Első kritikai írásomban, a Móriczról szólóban /1926/, valóban ott van már a mondat: az író vállalkozás. Vállalkozáson azonban én valami organikusan növőt értettem; nem egy célt s a hozzászerkesztett üzemet, ahogy az iparban szokás. Hajlam, képesség, lehetőség hajlékony szövődését (még a beleszervített véletleneket is), de úgy, hogy az egészben mégiscsak érvényesül valamiféle növésterv, törekvés, ami vállalkozássá teszi.”
Hogy miként alakult ki ez a „növésterv”, s milyen szívós következetességgel határozta meg Németh László írói pályáját – tanúságtétel erre ez az életrajzi kronológia. Egy rendkívüli ambíciókkal megáldott, nagyon tevékeny, szuperérzékeny és sebezhető ember életútját követheti nyomon az olvasó: írói sikerek, bizonytalanságok, bukások, tévedések, vélt vagy valós sérelmek, visszavonulások és újrakezdések váltakozó periódusait. S azt a Németh Lászlói törekvést, mely szerint az író Minőségeszménye nemcsak eszme és utópia, hanem „egy magatartás, életvitel, emberi atmoszféra”. Mert az alkotó Németh László szellemi ügyek, általa helyesnek vélt közösségi érdekek kiteljesítésére, megfogalmazására vállalkozott.
Ottlik nemcsak elolvastat velünk egy könyvet, hanem megtanít bennünket új módon olvasni. Az Iskola bevezető része jelzi, elárulja, hogyan működik az Ottlik-szöveg. S főképpen azt árulja el, hogy a lényegről úgysem tudunk − legalábbis a megszokott módon, szavakkal − beszélni. Valaki ugyanis vagy érti, vagy nem érti a másik embert. A szó kísérlet, a megértés luxusa. A regény egésze ezért aztán nem mást tesz, mint kibontja, közérthetővé teszi a mások számára érthetetlen kódok jelentését: uszodalépcső, „Trieszti Öböl”, Davos, szombathelyi országút, tanszerláda, szerecsendió, Tulp tanár anatómiája, „a szabadság enyhe mámora”…
Bébé és Szeredy arról dünnyögnek, miközben látszólag a fekvőszékekkel vannak elfoglalva, hogy a kettejük között megszokott (szó)jelentéseket a végtelen – de legalábbis negyvenezer évnyi – időben hipertextuálisan kutakodva tudják csak újradefiniálni. Barátjuk, Medve Gábor segítségével. Mert ha ama bizonyos, Gábor feljegyzéseit, kész szövegét(?) tartalmazó iratcsomó megvan (és megvan), akkor lehet esély arra is, hogy „minden meglegyen”, s ezért legvégül majd a válasz is megszülethessen Szeredy kérdésére. Ehhez más nem is szükséges, mint az időben szépen, lassan, de határozottan, rákövesült foszlányonként lefejtve a rétegeket, visszamenni 1923-ba. Az ősi eredettoposzok (határ, iskola, égbolt, víz – és „aki nézi mindezt”) poétikai feldolgozása által ekként teremtődhet újjá a létezés – amúgy eleve adottnak tetsző – temporális világa egy regényben; de csak abban a regényben, amely „nemcsak szól valamiről”, hanem inkább maga a „valami”.
Megvásárolni már nem lehet, de elolvasni igen! :)
https://mek.oszk.hu/20500/20540/