»A Sz: Sophiaʼ templomában látom én felszentelve nagysádat« – Irodalomtörténeti füzetek 153.

Jászberényi József könyve egy a történelmi körülmények változása következtében több mint fél évszázada abbahagyott kutatás folytatása. Utoljára még a második világháború előtt Jancsó Elemér foglalkozott a felvilágosodás korának magyar irodalma és a szabadkőművesség kapcsolatával.

A fiatal irodalomtörténész munkája nemcsak új levéltári és kézirattári kutatási eredményekkel egészíti ki és sok ponton helyesbíti az eddig ismert adatokat, hanem a kortárs historiográfia és irodalomelmélet különféle iskoláinak és alakjainak nézőpontjait is hasznosítja. Ezek segítségével mutatja meg a kor tizenegy írójának, illetve költőjének (Báróczy Sándor, Ráday Gedeon, Barcsay Ábrahám, Fekete János, Horváth Ádám, Aranka György, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Csokonai Vitéz Mihály, Kármán József és Kazinczy Ferenc) összetett kapcsolódását a szabadkőművességhez és annak nyelvéhez, miközben külön fejezetet szentel a korban domináns jánosrendi szabadkőművesség szimbolikus nyelvének.

Jancsó Elemér 1936-os könyvéhez képest komoly újdonság, hogy a szerző behatóan foglalkozik a szabadkőműves nyelvnek néhány korabeli magyar irodalmi műben való megjelenésével. Elemzései révén nyilvánvalóvá válik, hogy a felvilágosodás időszakának művelt emberei körében igen népszerű szövetség a korábban már több szakmunkában is megfogalmazott művelődéstörténeti és politikai jelentőségen túl irodalomtörténeti fontossággal is bírt.