Egy trónörökös második élete
[NEM KAPHATÓ]
TOLL TAMÁS: Őszintén megmondom, nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára ennyire szórakoztató könyvet. Egyszerűen nem tudtam letenni. Pedig néha nem ártott volna, mert megfájdult az oldalam a sok nevetéstől. De hogy ne csak dicsérjem, valóban azt hiszi, hogy a regény végére biggyesztett szerzői mentség bárkit megtéveszt? Itt, Dőrehabogdon mindenki tudja, hogy rólunk, illetve városunk egyeteméről van szó. Továbblépve, nem gondolja, hogy műve elveszti aktualitását, mire megjelenik? Az elmúlt évek rohamos változásai elsöpörték azt a világot, amelyet szándékai szerint ábrázolni akart. Hogy mást ne mondjak, az egyetemen, a Világbank hathatós támogatásával, átszervezték és teljesen új alapokra helyezték a takarítást.
SZERZŐ: Igen, erről magam is hallottam, bár arról is van értesülésem, hogy az ablakmosó személyzet egyelőre csak tanulmányozza a táblaüvegtisztítás európai módszereit, amelyek ott évszázadok alatt, egy szerves fejlődés eredményeképp alakultak ki.
TOLL TAMÁS: Azt azonban ön sem állítja, hogy egy oktatási intézményben az ablakok állapota meghatározóbb, mint a szellem, amely a munkát áthatja és a tanárok egymással szembeni magatartását, valamint a hallgatókkal való viszonyát meghatározza. A változások e téren egyenesen lenyűgözők. A szeretet és a kölcsönös megbecsülés, a látszatok elvetése és a teljesítmény egyedüli mérceként való alkalmazása, valamint a klikkesedés, a kölcsönös kiátkozás múltbeli gyakorlatával szembeni általános undor példátlan egységbe forrasztotta az egyetem oktatóit, és akkor még nem is említettem az általános színvonalemelkedést. Miféle aktualitása lehet az ön regényének ezek után?
SZERZŐ: falán az, hogy elrettentő példa gyanánt időnként elő lehet venni. Mint afféle emlékeztetőt, hogy milyenek voltunk. Meg hogy milyen jó, hogy már nem vagyunk ilyenek. Es nem is leszünk.
(Toll Tamás beszélget a szerzővel. Hahogdi Hírek 1995. március 26. Részlet)
Hogyan születik az emlékirat? Belső indíttatásból? Külső biztatásra? Megrendelésre? Bizonyára minderre szükség van. De mindenekelőtt a mögötte meghúzódó személyiségre és élettapasztalatra. Juhász Ferenc baráti ösztönzése sokat jelenthetett Keresztury Dezsőnek: „Veled egy század történt, Dezső! és micsoda század... ha könyved e század életarca..., akkor megéri, hogy legalább írásban maradandó legyen!" S az „életarc" egy darabja elkészült.
Keresztury Dezső 1904-ben született Zalaegerszegen. De életének története nem itt és nem ekkor kezdődött. A Keresztúri- és Eöry-ősök, dédapák és nagyszülők eleven megalapozói az író emlékiratának. Szülőföldei is sokfélék: Zalaegerszeget a testi fejlődés bölcsőjének tekinti, ott élt 14 éves koráig. Ezt követte lelki hatásaival a nemesgulácsi otthon. Majd a szellemi szülőföldek következtek: a budai Rákócziánumban töltött iskolaévek, az Eötvös Collegium, majd Bécs, Berlin és ismét a Collegium.
A század és benne Keresztury Dezső emlékeit 1936-ig követhetjük nyomon a kronológia segítségével. Minthogy azonban írónkat elsődlegesen „az emlékek mélyéről fölidéződő látomás" érdekli-izgatja, minduntalan kimozdul az időrend szoros kereteiből. Thomas Mann „főszereplő-helyettesével" társad, „az elbeszélés szellemével", aki a történelmi, társadalmi, szellemi és egyéni élet csomópontjai köré vonja az odatartozó személyeket, eseményeket, történéseket.
Az eleven, eseménydús emlékirat-elbeszélés végére jutva, mi lehet az olvasó kívánsága? Várni az „életarc" következő darabját.
A történet 1956 októberében indul, s 1957 nyarán zárul. Tíz hónap az ember életében nagyon rövid idő, de nagyon hosszú és nagyon is meghatározó lehet, ha történelmi események közt zajlik. Az árvaházban, illetve nevelőszülőknél felnőtt Cselák Lajos (Laj) 17 éves, nemrég végzett szakmunkás, gyárban dolgozik, munkásszálláson lakik, s épp megkezdte gimnáziumi tanulmányait a dolgozók iskolájában. Tanulni szeretne, művelődni, kiválni, miként József Attila. Örömmel megy el szobatársával a műegyetemisták gyűlésére. Tüntetni is velük megy, bár nem tudatosodik benne, hogy miért, mi ellen tüntet. Ott akar lenni mindenütt, tudni akar mindenről. Sodorják az események; szemtanú és résztvevő, lelkes és csalódott, vakmerő és szorongó: a pesti srácok egyike. Laj – társaival együtt – az átélt események hatására döbben rá, hogy mennyit hazudtak nekik, hogy a magasztos jelszavaknak és a beléjük táplált eredményeknek nincs valóságfedezete. De ők – a forradalom – elsöprik a hazugságot. Félelmükben is hittek önmagukban, valami tisztább, szebb jövőben, amely számukra is lehetőséget biztosít a kiválásra. Hősök voltak, vagy áldozatok? Ma már tudjuk: mindkettő.
1989–1996, az új rendszer első hét – szűk – esztendejében született Méray-írásokat, beszédeket, beszélgetéseket, tanulmányokat foglalja magában a szerző első olyan kötete, amelyik immár nem Nyugaton, hanem újra magyar földön jelenik meg.
„Az élet rendezetlen események halmaza. Az írás a rend művészete - írja kötete bevezetőjében Zalán Magda. - Háborús gyerekkorom, római széplányságom, amerikai napjaim valóságát rendeztem fikcióvá ebben a kötetben. Néha a mások életét öltöttem magamra, máskor a magamét adtam rá másokra, és ma már nem mindig tudom, hol kezdődik az egyik, hol végződik a másik. Mint ahogy nem húzható tiszta kontúr a tavon tükröződő felhő árnyéka köré.”
Mi is rejtőzik a „felhők árnyéka” mögött? Három ciklus. Az Aszfaltmesék nagyjából azonos a Kanadában megjelent gyerekeknek szánt, és komoly sikert aratott kötetével. Valamennyi történet a háború alatti és utáni gyermekkori eseményeket eleveníti föl érdekesen, színesen, a megélt élmény hitelességével. Legtöbb írásban a naiv gyermek szembesül a felnőttek kiszolgáltatottságával, tehetetlenségével, s ennek a megrendülésnek lehetünk mi is részesei. Az Antiskalpok című ciklusban ún. „jópofa” sztorikat olvashatunk a női/emberi felsülésről, illetve hoppon maradásról: szórakoztatóak, játékosak, ironikusak ezek a történetek, jól közvetítik a félreértett, félreértelmezett helyzetek, személyiségek teremtette fonákságokat. Az Amerikás magyar legendárium is a „félreértések vígjátéka”, az emigráns lét hétköznapjaiból ellesett visszásságok ironikus felmutatása.
Zalán Magda személyiségével mindig jelen van írásaiban, s a személyesség különös atmoszférát kölcsönöz munkáinak. Ezek az „önéletrajzi elbeszélések” hol tragédiát, tragikomédiát vagy éppen humort árasztó tárcák, karcolatok, pillanatképek, emlékek, bohózatok - melyeket az író személyisége emel irodalmi rangra.
A Medgyesen, Erdélyben született írónő több helyen volt kénytelen hazát keresni, élt Budapesten, Rómában, Torontóban s Washingtonban. Az imádott lakhely azonban mindig Olaszország maradt, amely Európát, a kultúrát, a művészetet jelenti számára. Ide látogat el az itt született, de később minden porcikájában amerikaivá nevelt huszonhárom éves fiával, Andrással.
Zalán Magda új könyve – immár a negyedik itthon – valóban útirajz. S az „érzelmes” teszi igazán figyelemre méltóvá. Na nem a szó igazi értelmében. Zalán soha nem érzelmes, örökké jelen lévő iróniája-öniróniája megkíméli ettől. Pontosabb, ha inkább személyességről beszélünk. Hisz valójában vallomás ez a mű.
A „beszámoló” több rétegű: adódik az elsődleges kép, a látvány, ahol járnak, amit látnak, mögötte Zalán emlékei, élményei s a feszült figyelem, hogy vajon miként reagál mindenre András, hogy tudja összeegyeztetni Amerikát és Olaszországot. A szerző nem akar összehasonlítani, de mivel ő nem szereti Amerikát, a fiának meg az a természetes élet- és életformaközeg, olykor óhatatlanul szembekerülnek egymással a kétféle valóság kisebb-nagyobb jelenségei. Ez az összetettség adja a mű érdekességét, újszerűségét s bármilyen furcsa: aktualitását is. Róma meghódítja Andrást. Már tudja, ide vissza kell jönni. S Zalán lelke mélyén erre vágyott, ezt az élményt kívánta fiában felébreszteni. Az utazás, a sok látvány során számtalan kedves zsörtölődés, csipkelődés közepette két ember eddig rejtett kapcsolata is átlényegül. S persze mindebben benne rejlik az írónő számvetése is, úgy érzi, itt kezdett élni, s itt kell elgondolkoznia azon, hová is jutott.
Magyarországon a XVI. század végétől 200 éven keresztül folyamatos színjátszás folyt az iskolákban. Az iskolai színjátszásban kiemelkedő szerepet játszott a jezsuita rend. Hazai iskoláikban 1773-as feloszlatásukig több ezer darabot vittek színre. Legnagyobb részüket latinul adták elő. A XVIII. század közepe tájától azonban egyre több, közöttük a világi témájú, szórakoztató célzattal született magyar színjáték. A számos magyar nyelvű alkotás közül mintegy negyvennek a szövege maradt fenn.
Az RMDE XVIII. századi sorozatában a 4. kötet 1. részében ebből 16 dráma (bibliai, antik és magyar történeti drámák mellett egy vígjáték) lát napvilágot. Illei János 4, Kereskényi Adám 3, Faludi Ferenc 2, Friz András 2, Lestyán Mózes 2, Illei Tornyos Péter, Kozma Ferenc és Kunits Ferenc 1-1 darabja szerepel a gyűjteményben minden szükséges felvilágosítást tartalmazó jegyzetaparátussal. Legtöbbjük egykorú nyomtatványokból, kéziratos másolatokból itt jelenik meg először modern kiadásban.
A jezsuita drámakiadvány második része (az első 1992-ben jelent meg) olyan darabokat tartalmaz, melyeknek nemcsak szerzőit nem tudjuk megnevezni, de ez ideig szövegük nagyobb része is ismeretlen volt. A 20 drámából 13 most jelent meg először nyomtatásban, és mindössze kettőnek a szövegét közöljük régi kiadásból, mivel forrásuk az idők folyamán elkallódott. A drámák jól szemléltetik az iskolai színjátszásnak a XVIII. század közepétől bekövetkező funkcióváltozását. A jezsuita iskolajátékok ettől az időtájtól válnak egyre inkább magyar nyelvűvé, és egyre inkább elvilágiasodnak. Meglepő a vígjáték túlsúlya. A kiadvány második részében 31 előadás emlékeként magyar nyelvű programokat, színlapokat találunk.
(Az Argumentum Kiadó első "446"-os kiadói ISBN kódos könyve /1995-ben/ a korábbi "7719" után.)
Az 1660-as és 1670-es években a katolikus kegyességi élet felvirágzott, és hihetetlen bőségben ontotta a művészileg magas színvonalú vallásos énekeket a Felvidéken és Erdélyben egyaránt. Erdélyben főleg Kájoni János csíki ferences barát buzgólkodott az énekek elterjesztésében. A romániai katolikus magyarok máig az ő gyűjteményeit használják. Az énekanyagot az egyházi év rendjében tesszük közzé, afféle monumentális kántorkönyvként. Sorozatunk 15. számát két kötetben jelentetjük meg. A jelen A. kötet a szövegeket és az énekek lelőhelyeit közli. A jegyzetek, a források részletes ismertetése, a szövegek latin és szlovák mintái, teológiai és zenetörténeti vonatkozásai a B. kötetben, Holl Béla munkájaként jelennek majd meg.
A kiváló és népszerű színésznő íróként ezúttal önéletrajzi indíttatású, meghökkentően érdekfeszítő és megrendítő, műfajilag nehezen meghatározható művel lép az olvasó elé. A mindvégig drámai feszültségű könyv lapjain a szerző tiszteletre méltó írói-emberi önfegyelemmel, már-már egy „női Oidipusz” konok, öngyötrő őszinteségével kutatja családi tragédiájának, harminchat éves, ugyancsak színésznő lánya döbbenetes körülmények között bekövetkezett öngyilkosságának az indítékait, miközben egyre mélyebben kell a lélek s az összekuszálódott érzelmek mélységeibe alászállnia.
Konfuciusz etikájában ahhoz, hogy valaki „nemes emberré” legyen, mindig be kell tartania a szertartási előírásokat (li), és gyakorolnia kell a zenét (jo). Lu-beli iskolájában a mester elsősorban a Su king és a Si king tanításával foglalkozott, tehát szertartási táncok szövegkönyveit és verseit tanította. Iskolája afféle hivatalnokképző iskola volt, de a képzés nem lehetett gazdasági-gyakorlati jellegű, inkább szertartásvezetők nevelődtek benne. A konfuciánus iskola neve, a zsu szó nem véletlenül jelent eredetileg szertartásvezetőt, ritualistát. Konfuciusz filozófiája ezért akár vallásfilozófiának is nevezhető, hiába hárította el magától a mester, hogy metafizikai kérdésekkel foglalkozzék.
A Lun jü-nek óriási szerepe volt a kínai filozófia történetében. Ezért is, de anyagának ellentmondásosságából fakadó sok termékeny gondolata miatt is – melyek közül különösen érdekes a közép és a mérték dialektikus kategóriáinak felfedezése – érdemes vele teljes egészében megismerkedni.
Szerzők:
Barta Sándor, Bartalis János, Déry Tibor, György Mátyás, Illyés Gyula, József Attila, Kassák Lajos, Komját Aladár, Kristóf Károly, Mácza János, Márai Sándor, Mihályi Ödön, Moholy-Nagy László, Nádass József, Németh Andor, Palasovszky Ödön, Radnóti Miklós, Raith Tivadar, Reiter Róbert, Sinkó Ervin, Szabó Lőrinc, Tamkó Sirató Károly, Újvári Erzsi
A jelen kötet egy évtizedekig mellőzött és elfeledett tollforgató tudós papnak állít emléket. Biró Bertalan 1947-ig a magyar katolikus teológiai-zsurnalisztikai irodalom egyik jelentős személyisége volt. Ráadásul páratlanul sokoldalú, hatalmas lexikális tudással. Ehhez társult klasszikus latin irodalmi érdeklődése. A latin nyelvet anyanyelvi szinten bírta. Erről a jelen kötet is bizonyságot tesz.
Az Árpád-kori magyar legendáknak, intelmeknek, az ősi gestáknak számtalan kritikai kiadása van, honi magyar fordításban is bőven megjelentek. A szerző nem akar ezekkel konkurálni, de sajnálattal állapította meg, hogy éppen az újabb magyar fordítások, elsősorban nyelvi szempontból, hibásak. Ő, a latin nyelv mestere és nagy etimológiai szótárának megalkotója, tudta a régi szövegeket helyesen értelmezni és fordítani.
A háború utáni nemzedékek: az »utószülöttek«, akiktől Bertolt Brecht elnéző emlékezetet remélt, írástudó kortársaink nemzedéki egymásutánjában határozottan saját hangon hallatták szavukat - a magyarok is, kivált a költők. A kelet-közép-európai irodalmak körében a magyar költészeti hagyomány sajátosan árnyalt látás- és beszédmódot termelt ki, amely nem utolsósorban „a társadalom szocialista átalakításának" hatalmas kísérletéből eredő, többnyire kemény kihívások nyomait viseli. Az »utószülöttek«, akik megkülönböztetett módon, életbevágóan voltak ennek kitéve, hasonlóképpen életbevágóan reagáltak - még visszavonulóban is, akár akarva- akaratlan elszigeteltségben is. A közvetlenül előttük járó költőnemzedék gyermekkorára még a háborús évek nehezedtek, ők már tudatosan átélték 1956-ot, kihívásoknak hát hogyne kellett volna megfelelniük? Példa erre Takács Zsuzsa (1938) és Petri György (1943). A kötet szerzőinek egyes versei már megjelentek német fordításban antológiákban, sorozatokban, folyóiratokban, szerzői esteken, sőt egy-két önálló kötetben is. Itt volt az ideje, hogy az általuk képviselt nemzedéket, bármiféle teljesség igénye nélkül, együtt mutassuk be Baka Istvántól (1948-1995) és Balla Zsófiától (1949) betűrendben Varga Imréig (1950) és Zalán Tiborig (1954) - szám szerint 29 alkotót.
Die Nachkriegsgenerationen: »Nachgeborene«, von denen sich Bertolt Brecht nachsichtiges Gedenken erhoffte, in der Generationsfolge schreibender Zeitgenossen ihr Wort auf entschieden eigene Weise vernehmen lassen - auch in Ungarn, zumal die Lyriker. Die ungarische Lyrik- Tradition hat eine im Kreise der ostmitteleuropäischen Literaturen spezifisch nuancierte Sicht- und Redeweise hervorgebracht, die die Spuren nicht zuletzt von den meist harten Herausforderungen des gewaltigen Experiments der „sozialistischen Umgestaltung der Gesellschaft" trägt. Die »Nachgeborenen« wurden auf eine besondere, existentielle Weise herausgefordert, entsprechend existentiell waren ihre Reaktionen - selbst im Rückzung, selbst nolens volens in der Isolation. Wie hätte sich die unmittelbar vorausgehende Dichtergeneration den Herausforderungen nicht stellen müssen, wo doch auf deren Kindheit noch die Kriegsjahre lasteten und sie 1956 bereits bewußt erlebt haben? Für sie stehen Zsuzsa Takács (1938) und György Petri (1943). Einzelne Gedichte der Autoren wurden bereits in deutscher Übersetzung in Anthologien, Reihen, Zeitschriften und Lesungen, ja auch in ein, zwei selbständigen Bänden vorgestellt; es war an der Zeit, sie - ohne Anspruch auf irgendwelche Vollständigkeit zu versammeln: von István Baka (1948-95) und Zsófia Balla (1949) alphabetisch bis Imre Varga (1950) und Tibor Zalán (1954) - 29 an der Zahl.
