Epistulae Pars II. 1568–1573
[NEM KAPHATÓ]
3 500 Ft
Sinkó Ervin életútjának leghíresebb jelképe – mint többen megírták róla – a bőrönd. Nemcsak a megjelenés reménytelensége ellenére gyarapodó kéziratok óvóhelye. Az egyre gyarapodó számú leveleké is. Mert Sinkó szenvedélyes levélgyűjtő volt, melyhez az első ösztönzést Ady Endrének az akkor még kamasz fiúhoz írt képeslapja adja. Kivételes szerencse ez az utókor számára, hogy most a hagyatékból sajtó alá rendezve e levéldokumentumok révén figyelemmel kísérhetjük egy rendkívül nehéz sorsú 20. századi író életútját.
A két kötetre tervezett gyűjtemény első kötete zömében az emigrációs lét levéldokumentumait fogja egységbe. A Naplókból és az Egy regény regényéből már körvonalazódott napról napra életforma küzdelmeit, a helyét, sokszor puszta egzisztenciáját kereső baloldali értelmiségi gondjait, publikációs lehetetlenségeit a közölt levelek további adatokkal, részletekkel, személyes információkkal gazdagítják. A családi levelek mellett különösen érdekesek a Károlyi Mihállyal, Komját Aladárral, Lengyel Józseffel, a kiadókkal vagy éppen Romain Rolland-nal és feleségével, valamint a Miroslav Krležával vagy Alfred Kurellával váltott levelek. A 344 levél mindegyikét jegyzet követi, amelyből minden szükséges ismeretet, összefüggést megkap az érdeklődő olvasó.
A szerző a klasszikus magyar költő pályájának monográfikus bemutatása, költészetének poétikai feltárása után a fél évszázados munkássága során összegyűjtött dokumentumok, írásos és szóbeli emlékezések alapján elkészítette Szabó Lőrinc életrajzi megnyilvánulásainak szembesítését korával és az utókor ítéletével. Az életrajz neuralgikus pontjait veszi számba: A Vezér című vers történetét és utóéletét, az újságíró németországi riportjait és előadói útjait, katonaságának viszontagságait, véleményeit a zsidóság szerepvállalásáról, valamint aktív mentőként való szereplését a vészkorszak idején; barátságai alakulását: létrejöttét, megszakadását, újraszövődését és megint másoknak létrejöttét. Munkájáról a szerző a következőképp nyilatkozott: „Az évtizedek során állítottam össze ezt a dokumentumkönyvet, egy ember ellentmondásos megnyilvánulásainak felmutatását a harmincas évek közepétől-végétől a negyvenes évek végéig. Adhattam volna címül: Egy Szabó Lőrinc nevű ember életrajza a nácizmus és a bolsevizmus korszakában. Ahogy a németek feldolgozzák Heidegger filozófiája és Gottfried Benn költészete mellett személyes életrajzát is, úgy készítettem el Szabó Lőrinc megnyilvánulásainak dokumentációját. A szakma érdeklődése, kollegáim biztatása kísérte munkámat. Úgy vélem, mostanra elérkeztünk ahhoz a történelmi távlathoz, amelyben megszólaltathatóvá válnak a valaha kimondott vagy leírt szövegek, ugyanakkor mindezek még nem csak valami régmúltat idéző történészi leírásként jelenhetnek meg, hanem a mai olvasó érdeklődésére, figyelmére is igényt tarthatnak. Teljességre törekedtem, és magyarázatok helyett a szövegeket engedem beszélni. A pro és kontra megnyilvánulásokat ítélje meg maga az olvasó. A magam munkájának az összegyűjtést és a körülvevő konkrét események leírását tartottam.”
A könyv középpontjában Szabó Lőrinc előkerült 1945-ös igazolási eljárásainak jegyzőkönyvei állanak: ez adja a könyv dramaturgiáját, amely vissza- és előretekintést egyként lehetővé tesz. Ugyanakkor az igazolással megszülető kompromisszum egyben a huszadik századi hazai gondolkozási és politikai tájékozódás lezáratlanságának dokumentálása.
Amikor Máriássy János volt honvéd ezredes, a magyar katonai érdemjel III. osztályú vitéze a századforduló táján végleges formába öntötte visszaemlékezéseit a szabadságharc másfél esztendejéről, már egy sajátos múlt századi karrier állt mögötte. A szabadságharc után halálra ítélték, majd módosították ezt az ítéletet 18 évi vasban töltendő várfogságra, amelyet Olmützben töltött – hat évig, akkor amnesztiával szabadult. Később visszakapta katonai rangját, s mint nyugállományú császári és királyi altábornagy, báró, a főrendiház kinevezett tagja, valóságos belső titkos tanácsos, az osztrák császári Vaskorona-rend II. osztályú lovagja, az osztrák császári Lipót-rend lovagja – és hogy a karrier mégse legyen tökéletes, frissen bukott néppárti katolikus-ultramontán képviselőjelölt fejezte be visszaemlékezéseit.
Máriássy különböző katonai beosztásokban a szabadságharc szinte valamennyi frontját végigharcolta. Szolgált Klapka, Dembinszky, Vetter és Görgey alatt. Az utóbbitól mindinkább eltávolodott, majd szembe is került vele. Visszaemlékezéseit részben vitairatnak is szánta Görgey ellen, volt hadtestparancsnoka, Nagysándor József védelmében. Nem értett egyet Görgeyvel, de Világosnál ő is letette a fegyvert, és szemben Nagysándorral, ő soha nem tartotta Görgeyt árulónak. Elfogultságai ellenére a visszaemlékezés a szabadságharc egyik leghatásosabb és legszemélyesebb forrása. Sokkal több, mint eseménytörténet: szuggesztív, sodró erejű vitairat és izgalmas olvasmány is.
Kodály Zoltán zenére nevelő, tudományos és publicisztikai írásainak első két kötete, 1964-es évszámmal, 1965-ben látott napvilágot; e két kötet kéziratát még ő maga hagyta jóvá, szövegét, adott esetben, fi nomította. Negyedszázados új kutatások eredményeként 1989-ben, tizenkét esztendővel a szerző halála után jelent meg az előbbiek mondandóját teljesebbé tévő harmadik kötet. Ma már könyvészeti ritkaság mindhárom. Együttes új kiadásukra csak a 2007-es ünnepi Kodály-év adott alkalmat. Arra is, hogy a gyűjtemény az előbbieknél is gazdagabb legyen: hogy a záró kötetben helyet kapjanak a legújabban feltárt írások, beszédek, hiteles nyilatkozatok.
Hosszú megszakítás után befejezve a Visszatekintés minden korábbinál teljesebb kéziratának összeállítását: tisztelettel hajtok fejet a nagyszabású prózai életmű megálmodója, Kodály Zoltán előtt. Egy olyan korban, melyben egyre fenyegetőbb a veszély, hogy felbomlik ember és kultúra sok ezer esztendős egysége: az ő prózai gondolatainak gyűjteménye hatalmas történelmi dokumentumként jelenik meg az értő olvasó előtt. Első diagnózisa egy világméretű, pusztító járványnak, melynek, ha létezhet ellenszere, terápiai javaslatként ugyancsak e hármas könyvben található.
Bizonyos, hogy ha az emberiség és kultúrája túléli súlyos válságát: tudva vagy öntudatlanul visszatér Kodály igéihez. Akkor mutatkozik majd meg, hogy e visszatekintés valójában nagytávlatú előretekintés.
Bónis Ferenc
Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története és talán még jobban nyelvében, dalában élő több ezeréves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához, vérségi kötelék nélkül is.
Félben maradt nép, teljesületlen nagy ígéretek hordozója. Ilyen nép lantosa csakhamar ráeszmél, hogy időnkint le kell tennie a lantot, és „pueros elementa docere”, ha megértésre vár. Így voltam én is: fél kézzel lantos, másikkal néptanító, kubikos, téglahordó, pallér, orvos...
Tanulni külföldön kellett. 1914-ig minden nyarat külföldön töltöttem. Azután 13 évig egyet sem. Mikor újra kezdtem kijárni, a határon mindig megjelent előttem egy mezítlábas, rongyos gyermeksereg, egyik-másik hajdani galántai iskolatársam arcvonásaival. Kórusban kiáltották: „Ne hagyj itt bennünket!” Ezek hoztak vissza mindannyiszor, hiába csábított művelt országok könnyebb, nyugalmasabb, szebb élete. Ezek tartották bennem a hitet, hogy mindenek ellenére itthon is lehet és kell ilyen életet teremteni.
„Miről apám nagy búsan szólt,
Hogy itt hajdan szebb élet volt…”
Mindig táplált a remény, hogy itt valaha szebb élet lesz, sőt szebb élet, mint volt.
Rajtunk áll.
Kodály Zoltán
Kodály Zoltán tanulmányai, cikkei, nyilatkozatai, továbbá a zeneszerzővel készült interjúk új kiadásához az alkalmat a szerző születésének 125. évfordulója adta. A kötetek megjelentetése viszont az évfordulótól függetlenül is jó ideje aktuális volt, hiszen azok, különösen az első és a második kötet, gyakorlatilag (még az antikvár kereskedelmet figyelembe véve is) beszerezhetetlenek voltak. A helyzet visszássága, különösen ha Kodály írásainak a zenei nevelés szempontjából való fontosságára gondolunk, legalábbis szembetűnő volt. Ezért tekinthető örvendetesnek, hogy az évforduló lehetőséget teremtett a művek hozzáférhetővé tételére. Még ha ez lényegében reprint kiadás formájában történt is. A lényegében kitétel ez esetben némi magyarázatot kíván. Ugyanis a három kötetnek nem egyszerűen hasonmás kiadásáról van szó. Ez a meghatározás igazában csak az első kötetre érvényes. A második kötetből az új kiadás elhagyta Kodály Zoltán írásainak jegyzékét, a névmutatót és a betűrendes tartalommutatót. Ezek ugyanis átkerültek a harmadik kötetbe. Azonban nem változatlan formában, mivel a harmadik kötet, s ez az új kiadás külön is értékelhető nóvuma, kiegészült azokkal az írásokkal, nyilatkozatokkal és interjúkkal, amelyek a harmadik kötet megjelenése óta kerültek elő hazai és nem utolsósorban külföldi, német és svájci forrásokból. Ezeknek a dokumentumoknak az adatai bekerültek Kodály Zoltán írásainak jegyzékébe, a bennük előforduló nevek a névmutatóba, címeik pedig a betűrendes tartalommutatóba. Ez persze csak e részek új szedésével történhetett meg, ami egyben alkalmat nyújtott arra is, hogy kijavítsuk a szóban forgó fejezetekben korábbról bennmaradt hibákat. Vagyis az új kiadással a Kodály iránt érdeklődő olvasó az előzőeknél teljesebb, praktikusabb és egyben hibátlanabb köteteket vehet kézbe. Ha más nem, pusztán e tény is igazolhatná a mostani editio megszületését, amely hihetőleg ismét felhívja majd a figyelmet Kodály írásainak elméleti és zenetörténeti jelentőségére.
„Csak az marad meg, amit feljegyzünk – a kimondott szavakat, sőt a megtörtént dolgokat [is] elfújja a szél – feledésre vannak ítélve, és el is felejtődnek. Hogy ez a hallatlanul gazdag, szomorú időszak mit jelent és mit jelentett Magyarországnak, az maga a legkisebb részleteiben is nagyon fontos kell, hogy legyen.” Világos után négy hónappal írta ezt Brunszvik Teréz, aki hamar rádöbbent, hogy milyen nem mindennapi idők köszöntöttek a vén Európára, s benne szeretett hazájára, Magyarországra.
Ő nem hallathatta szavát sem országos, sem kisebb léptékű ügyekben. Nem volt ott az országgyűlés ülésein, sem a csatatéren, sem pedig feleségként 'a nagyok' mellett. A 73 éves grófnő mégis talált módot arra, hogy ne maradjon csupán szemlélője 1848/49-nek. „Írni, írni az utódok számára, én más egyebet nem tehetek” – mondja, s ez a felismerés őt arra ösztönzi, hogy megörökítse az eliramló napok emlékezetes mozzanatait.
Kilencven százalékban kiadatlanul maradt naplója egy világlátott, sokat olvasott, mélyen istenhívő és a hazáját forrón szerető nagyasszonynak a szemüvegén keresztül láttatja történelmünk eme sorsdöntő időszakát és annak szereplőit. Brunszvik Teréz egy rendkívüli kor rendkívüli gyermeke volt: Közép-Európa legelső óvodájának alapítója, a kisdedóvás- és nevelés ügyének Apostola, aki a reformkori eredményekhez „egy cseppecskével” maga is hozzájárult. És neki a forradalommal és szabadságharccal kapcsolatban is van sok eredeti meglátása és mának szóló mondandója!
Az 1848/49. évi feljegyzések külön kötetben történő megjelentetése most, a 150. jubileum idején igazságszolgáltatás Brunszvik Teréznek, „a Haza Leányának”, akit az utókor erről az oldaláról eleddig nemigen ismert. „Az írás által a jövő nemzedékeivel beszélgetünk” – mondogatta, miközben a sorait (bevallottan nekünk is) rótta. Hagyjuk, hogy e sajátos párbeszéd közte és köztünk végre elkezdődhessék!
