2 820 Ft
Bűn, ha kiburkollak-üzente Ady a Keserű imádságok Mylittához című versciklusában annak az asszonynak, akit verseiben az asszír mitológia egyik istennője nyomán mitizált, emelt a költészet fényébe. Csaknem kilenc évtizedig váratott magára az igazi kiburkolás, a részleteket is tisztázó, valóságos felfedezés. Mert a Mylitta-szerelem asszonyáról és a költőnek hozzá fűződő kapcsolata alakulásáról még az irodalomtudomány művelői is alig tudnak valamit. Pedig versfakasztó élményként igen nagy jelentőségű ez a szerelem. A könyv szerzője különböző motívumok és levelek, életrajzi tények segítségével harminc költemény megszületésének ihlető múzsájaként idézi meg e rejtélyes asszonyt. A tudományos életrajzi és az egyes versmotívumokat szakszerűen felidéző monográfia írója az Ady-lírát megújító kapcsolat létrejöttét és állomásait szinte lépésről lépésre kíséri nyomon. Több kortárssal, köztük az önmagának meghatározó szerepet tulajdonító Dénes Zsófiával és más Ady-kutatókkal is meggyőző módon vitázva, hitelesen tárja elénk e szerelem megtartó és röptető erejét. Bizonyítja ez a kötet, hogy az ismert Ady-képet az új ezredév küszöbén is lehet ismeretlen mozzanatok megjelenítésével módosítani.
A mű az Arany-líra számára kutatja fel az irodalom- elmélet újabb eszköztára segítségével »az új olvashatóság esélyeit«. Megmutatja, hogyan érvényesül Arany »idomteljesség«-elgondolása saját költeményeinek ördöglakatszerűen pontos és rejtett önszerkesztő, önzáró építkezésében, s hogy a bravúx0varos forma titkolt, sokáig fel sem ismert jelenléte milyen mélyebb jelentésekkel társul. Feltárja, hogy a már Arisztotelésznél megjelenő élet- és történelem-képlet ((emlékezet - munkálkodás - remény) Novalis-féle romantikus változata hogyan vált a reformkortól kezdve a magyar lírában és publicisztikában a kereszténység hit-remény-szeretet érzelemkategóriáival ötvöződve a nemzetmitológia és a közös poétikai eszköztár részévé. Ennek a mitológiának különös összetevője Arany számadás-verseiben kibontakozó élet- és sorsidő-számítása, állandó, a formában is kiütköző egyenleg-vonása és a Jób módjára értett, de a szociáldarwinizmussal is egybevágó gondviselés-hite. Szerb Antal észrevétele, hogy költeményeinek formai nagyszerűsége mellett a kritika utóbb már érzékelni tudta bennük az isteni jelenlétét (»numen adest«), alapozza meg azt a különböző nyelvi és poétikai jelentésszintekre épülő vizsgálatot, mely a »túl szoros olvasás« dekonstruáló eszközeivel mutatja be Arany küzdelmét a mondhatatlanért. A Petőfi és Arany természetfestésében megjelenő új festői látásmódok elemzése kiegészül a műben Arany imagista technikájának, képei különleges kinesztézis-esztétikájának feltárásával. A szerző rávilágít az Arany-líra rejtőzködő karakterére.
'In any near-literal translation of Attila József's poetry one can feel the truth of the claim, which Hungarian poets make, that he is one of the most solidly and thoroughly original poets of modern times', says Ted Hughes in an article introducing the near-literal translations of two Attila József poems. This book was written by Dr. Thomas Kabdebo in the hope of substantiating this claim.
Dr. Kabdebo, is a Hungarian writer and historian. He is the author of 40 books on literature, history and bibliography and the director of the libraries of the National University of Ireland, Maynooth.
A munka az első magyar sajtóper teljes körű jogtörténeti és irodalomtörténeti feldolgozását nyújtja zömében eddig kiadatlan iratok alapján. Ez a per az új, polgári sajtójogi elveknek az érvényre juttatása érdekében folyt. 1839-1840-ben a nyilvánosság, a szabad véleménynyilvánítás hívei kerültek szembe a sajtó korlátozásának, a cenzúrának támogatóival. Az összeütközés a reformkor legkiválóbb folyóiratában, az Athenaeumban és melléklapjában, a Figyelmezőben folyt. Az új, polgári sajtójogi elveket az Akadémia híres irodalmi triumvirátusának tagjai, Bajza József, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály képviselték. A perben kinyilvánított korszerű, liberális eszmék fontos hozzájárulást jelentettek a sajtószabadság gondolatának érvényesüléséhez.
Claudius Claudianus hányatott korának, a késő ókornak elismerten legnagyobb költője volt, akinek teljesítményét egészen a 19. századig az utókor is sokra tartotta. 395-ben tűnt fel Rómában, abban az évben, amikor a Római Birodalom végérvényesen két részre szakadt – csak akkor ezt még senki nem tudhatta. Ő a Nyugatrómai Birodalom udvari költője lett, és ezért költői univerzumában a birodalomrész politikai kérdései központi szerepet kaptak, ami fontos történelmi forrássá, egyszersmind izgalmas olvasmánnyá teszi szövegeit. A politikai szféra jelenlétére még az irodalmi szempontokra összpontosító tárgyalásmódnak is tekintettel kell lennie.
Gazdag életművéből a jelen monográfia az eposzokkal, a legtekintélyesebb antik műfajhoz tartozó költeményekkel foglalkozik. Claudianus 398-ban eposzt írt Africa provincia lázadó helytartója, Gildo leveréséről. A gót háborúról írt költeménye Alaric első, 401-es itáliai inváziójáról szól, amelyet akkor még sikerült visszaverni. A Proserpina elrablása című, befejezetlen költeménye pedig, amelyet fő művének lehet tekinteni, mitológiai eposz, amely a lét általános összefüggéseit kutatja. Az elemzések Claudianus epikus technikájával, klasszikus elődeihez és kortársaihoz fűződő viszonyával foglalkoznak.
Mikor és hogyan került Déry közvetlenül kapcsolatba a német avantgárd folyóirattal, a Der Sturmmal? Hogyan és miben hatottak írásművészetére Moholy-Nagy László képarchitektúrái és a fénnyel kapcsolatos kutatásai? Mikor ismerkedett meg Bergson filozófiájával, Marcel Proust alkotásaival, s hogyan dolgozta fel ezek tanulságait a harmincas években írt prózájában? Egyáltalán: hogyan élt, kikkel állt kapcsolatban berlini tartózkodásai alatt? Mindenekelőtt: 1931—32-ben, amikor Böhm Aranka iránti szerelme elől „menekült” — előbb egy több hónapos skandináviai vándorlásba, majd a hitleri hatalomátvétel előtti német fővárosba. Botka Ferenc kismonográfiája ezekre a kérdésekre igyekszik feleletet adni, bemutatva az ezekből az élményekből keletkező Szemtől szembe című kötet izgalmas és kísérletezésekkel teli világát.
Az irodalmi monográfia Dosztojevszkij újraolvasásához az író ún. kísérleti regényének, A kamasznak az interpretációjával igyekszik hozzájárulni.
A szerző a magyar drámának azt a néhány évtizedét vizsgálja, amelyben ez a (szélesebb értelemben vett társadalmi nyilvánosságnak leginkább kitett) műnem sok tekintetben új körülmények között ismerhette föl és határozhatta meg önmagát. A könyv érzékeny elemzését adja e feltételrendszerbeli változásnak: új körülményeket jelentett a külső, szociális-politikai kontextus bizonyosfajta módosulása, de újakat teremtett a műnem alakulástörténete is. A szerző - aki nem becsüli le és nem utasítja el a korábbi hazai drámaértelmezés szaktudományi eredményeit - mindenekelőtt azzal tár új horizontot a műnem történetének legújabb periódusaira, hogy a külső és belső feltételek „összjátékát” nem a régi determinációs logika mentén értelmezi. Vagyis nem a Hegel/Lukács-tradíció mentén veszi szemügyre a drámai műalkotás esztétikai teljesítményének mibenlétét, hanem annak az „interperszonális megtörténésként” értett irodalmi kommunikációnak a nézetéből, amelynek Peter Szondi dolgozta ki a hermeneutikai alapjait.
P. Müller Péter könyve olyan korrekt és igényes kísérlet az újabb magyar dráma történeti újraértelmezésére, amely megnyithatja az utat egy, a műnem létmódjának dialogikus megértéséből kiinduló, új dráma- és színházkritikai kultúra előtt is.
Kulcsár Szabó Ernő
A ferences rend XVII—XVIII. századi kulturális szerepéről mind ez ideig nagyon keveset tudtunk, pedig a rend — bár nem tartozott a legjelentősebb tanítórendek közé — az iskoláiban folyó színjátszás révén jelentős művelődéstörténeti szerepet vállalt.
A bajai, gyöngyösi, körmöcbányai, szabadkai, szombathelyi, zombori előadások a jezsuita mintát követték, a nagyobbrészt latin nyelvű bemutatókat szűkkörű városi közönség előtt tartották.
Jelentősen más volt azonban az erdélyi gyakorlat. Szent Ferenctől és rendjének szellemétől sohasem volt idegen a prédikációk, a bibliai történetek színjátékszerű megelevenítése. Ennek természetes következményeként, a protestáns Erdély egyik katolikus szellemi és vallási központjának számító Csíksomlyón évszázados, folyamatos hagyomány lett a passiójátékok, moralitások, ószövetségi drámák bemutatása. Az előadások többségét nagypénteken és a pünkösdi búcsú napján rendezték. A színészek a nagy múltú csíksomlyói ferences gimnázium diákjai voltak, a közönség pedig a környékbeli székelység. Ennek a gazdag — a népi dramatikus hagyománnyal is szerves kölcsönhatásban élő — színjátszásnak az emlékeként (Magyar- országon egyedülálló módon) 41 magyar nyelvű passió és több — mint 20 egyéb dráma kéziratos szövege is fennmaradt.
Ennek a sajátosságnak az elemzése mellett a ferences iskolai színjátszás drámaszerzőit, a színdarabok műfaji jellegzetességeit, forrásait és az előadások külső körülményeit is bemutatja ez a könyv — több mint 130, eddig feltáratlan, új adat alapján.
Henszlmann Imre (1813—1888) sokrétű munkásságának méltó elismerése, korszerű tudományos feldolgozása már régóta várat magára. Alakja teljesen perifériára szorult az irodalomtörténeti köztudatban, sokkal méltánytalanabb helyre, mint ahogyan azt művészetelméleti fejtegetései, dramaturgiai-színházi tanulmányai és irodalmi kritikái nyomán megérdemelte volna. Henszlmann Imre kiváló polihisztorunk volt, aki az 1840-es évektől kezdve jelentős szerepet játszott a hazai tudományos és politikai életben. Szerzője lett az első magyar művészettörténeti monográfiának, kezdeményezője a hazai műemlékvédelemnek. 1843-tól reformtörekvéseink külföldi Ismertetésére német nyelvű lapot indított. 1848—1849 után emigrációba kényszerült, Londonban, Párizsban dolgozott tovább. Itt nagy sikert aratott: 1860-ban gótikus arányelméletével III. Napóleon díját nyerte el. Hazatérve nagyszámú tudományos szakkönyve, közleménye jelent meg több nyelven.
Széles Klára kötete a Henszlmann-nal kapcsolatos méltatlan állapot orvoslására vállalkozik: a művészettörténészek alapozó munkáiból kiindulva elmélyülten elemzi az életmű tanulságait, kialakítja az áttekintésükhöz legszükségesebb összefüggések hálózatát. A XIX. század jeles tudósáról és kritikusáról szólva egy olyan módszeres tudományos tevékenység körvonalait rajzolja meg az olvasók előtt, amelyre befolyással voltak ugyan az adott történelmi körülmények, mégis Henszlmann Imre minden vonatkozásban önálló és nagyhatású életművet alkotott.
Arany János költőként és kritikusként egyaránt kimagaslik társai közül, írta 1861-ben Gyulai Pál. Ma már kevesen tudják, hogy a költő milyen kiváló irodalomkritikus volt. Könyvemben életművének ezt az elfeledett oldalát igyekszem megvilágítani. A huszadik század végéről tekintve e kritikusra, modern irodalomelméleti irányzatok előfutárát tisztelhetjük benne. A magyar strukturalizmus atyja. Ahogy költőként, kritikusként is a műszerkezetre összpontosított, a részek szerkezeti helyénvalóságára, az egész összhangjára és ökonómiájára. Kritikusi normahasználatának elemzéséből egy sajátos mentalitás bontakozik ki, melyben esztétikai, bölcseleti és vallási motívumok egyéni szövevényét követhetjük nyomon. Eposzkritikai normái közvetve az „eleve elrendelés” kálvini tételével, lírakritikai normái az „idomteljesség” eszményével, világnézeti normái pedig a „kiengesztelődés” teológiai és művészetelméleti gondolatával függnek össze. Szemléletmódja három nagy hagyománnyal áll rokonságban: a klasszicizáló irodalomfelfogással, a platóni nyelvkritikával és a református ikonszemlélettel. Mindezt egy jellemző érzületéből: a visszatisztítás nosztalgiájából próbálom eredeztetni, mely talán új vonással járul hozzá ismerős arcképéhez. Gondolati örökségére szellemi életünknek nagy szüksége van.
