Drámaforma és nyilvánosság — Irodalomtörténeti füzetek 140.

A szerző a magyar drámának azt a néhány évtizedét vizsgálja, amelyben ez a (szélesebb értelemben vett társadalmi nyilvánosságnak leginkább kitett) műnem sok tekintetben új körülmények között ismerhette föl és határozhatta meg önmagát. A könyv érzékeny elemzését adja e feltételrendszerbeli változásnak: új körülményeket jelentett a külső, szociális-politikai kontextus bizonyosfajta módosulása, de újakat teremtett a műnem alakulástörténete is. A szerző - aki nem becsüli le és nem utasítja el a korábbi hazai drámaértelmezés szaktudományi eredményeit - mindenekelőtt azzal tár új horizontot a műnem történetének legújabb periódusaira, hogy a külső és belső feltételek „összjátékát” nem a régi determinációs logika mentén értelmezi. Vagyis nem a Hegel/Lukács-tradíció mentén veszi szemügyre a drámai műalkotás esztétikai teljesítményének mibenlétét, hanem annak az „interperszonális megtörténésként” értett irodalmi kommunikációnak a nézetéből, amelynek Peter Szondi dolgozta ki a hermeneutikai alapjait.

P. Müller Péter könyve olyan korrekt és igényes kísérlet az újabb magyar dráma történeti újraértelmezésére, amely megnyithatja az utat egy, a műnem létmódjának dialogikus megértéséből kiinduló, új dráma- és színházkritikai kultúra előtt is.

Kulcsár Szabó Ernő