A könyv célkitűzése átfogó képet nyújtani Janus Pannonias költészetéről és így hozzáférhetővé tenni verseit félezer év távlatából a modern olvasó számára. A szerző mindenekelőtt Janus költői nyelvét vizsgálja széleskörű kutatómunkával tárva fel annak ókori, középkori, valamint humanista forrásait. Alapos vizsgálatnak veti alá az utánzásnak-kölcsönzésnek a humanista irodalomban oly fontos kérdéseit, Janus eredetiségének problémáját. Teljességre törekszik a metrikai, verstani törvényszerűségek megállapítása terén is, felhasználva a számítógépes elemzési módszert. Tisztázza e költészet filozófiai alapjait, grammatikai, stilisztikai sajátosságait. Fontos része a munkának a költő esztétikai rendszerének kifejtése. Ezen belül plasztikusan rajzolódik ki Epicuros felfogásának alapvető szerepe költőnk szépről vallott elveinek kialakulásában. Vadász Géza számos párhuzamot vonultat fel a korabeli képzőművészet területéről, melynek alkotási közül néhány érzékletesen illusztrálja könyvét.
Addig él egy mű, amíg újra meg újra kérdéseket tesznek fel neki, amíg aktualizálják – ha színmű, új meg új értelmezésben színpadra állítják. S. Varga Pál most azt vizsgálja, mit mond a Tragédia a századvégi olvasónak, értelmezőnek a többszólamúság poétikájának megközelítésével.
Jurij Lotman irodalomtörténészként indult, orosz irodalmi szövegek beható vizsgálata vezette el szemiotikai felismerésekhez. A hatvanas évek szemiotikai irányultságú irodalomtudományának egyik vezérképviselője volt, később azután a szemiotika módszerét és magyarázó elveit kiterjesztette az általános kultúratudomány, illetve a történelemfilozófia terrénumaira is. A jelen kötet elsősorban olyan írásokat hoz, amelyek ez utóbbi törekvéseket reprezentálják (A szöveg mint értelemgeneráló rendszer; A szemioszféra; A kulturális emlékezet; Történelem és szemiotika). Lotman koncepciói mára kissé megfakultak már, a szemiotika mint általános magyarázó elv erősen vitatott, ám a jelentős gondolkodó írásai – az őket övező divat elmúltán is – érdekelhetnek minden kultúraelmélettel vagy történetfilozófiai kérdésekkel foglalkozó, művelt olvasót.
Lisznyai Kálmán (1823–1863) a 19. századi magyar irodalom ritkán vizsgált alkotói közé tartozik: a Petőfi baráti körébe sorolható és az 1850-es években rendkívül népszerű költő életműve az utóbbi száz évben nem nagyon keltette fel az irodalomtörténészek érdeklődését. A kismonográfia arra tesz kísérletet, hogy Lisznyai jól dokumentálható életpályáját a 19. századi társadalomtörténeti folyamatok meghatározta keretben próbálja meg újraértelmezni. A számos, eddig feltáratlan levél- és kézirattári forrást hasznosító tanulmány arra is választ keres, hogy milyen relevanciája lehet az irodalomtörténet-írás számára annak a kihívásnak, amelyet a magyar történetírásban egyre erősebb igénybejelentésként létező mikrotörténelem módszertana jelent. Lisznyai Kálmán ebben a könyvben nem írói munkásságának immanens értékei és hatástörténeti jelentősége miatt lesz érdekes: életútja e rendi keretek között kialakuló írói ambíciónak és az ehhez megtalált életformának a feszültségét teszi láthatóvá, általánosítható modellt is nyújtva a 19. századi magyar irodalom intézményrendszerének vizsgálatához.
Életműsorozatomnak a Szegedi örökség (1983), A szerette Város (1986) és a Szőregi délutánok (1994) után ez a negyedik kötete. Címét Tandi Lajosnak köszönöm. Ez is az előzők szerkezeti fölépítését folytatja. Az Emlékek, Örökhagyók, Kortársak mellé most még a Motívumok és a Magamról című fejezet csatlakozik. Hetven év után talán már nem túlzott egyénieskedés, ha életem néhány fontos vagy érdekes mozzanatáról is számot adok. Célom pedig most sem más, mint előző három könyvemben: megőrizni és továbbadni a huszonegyedik század szegedi nemzedékeinek mindazt, amelyről úgy vélem, sajátos művelődéstörténeti érték. Egységessé szürkülő világunkban megőrizni érdemes helyi és magyar szín.
Péter László
Nagy Imre tanulmánya — melyet kandidátusi értekezésként sikerrel védett meg —, az 1810-es évek magyar drámairodalmát elemzi — a Bánk bán kivételével. Katona alkotása rejtetten mégis jelen van az értekezésben — ennek gondolati szálai, vizsgálódási eredményei valamiképpen sorra a remekmű eszméinek sarjadásáról vallanak. Egy válságos tudattörténeti helyzetről, melyben régi és új, rendiség és liberalizmus, nemesi mentalitás és polgári értéktudat, illetve klasszicizmus és romantika mind kiélezettebben küzdött egymással. E kor telítve volt a legkülönfélébb feszültségekkel — Nagy Imre interpretációjában az ellentétes eszmei és esztétikai síkok összevillanása hívta életre, töltötte meg a reformkor felé mutató jelentéssel a kor hazai drámairodalmát.
A tanulmánynak meglepően kiterjedt drámatermést — megközelítőleg száz drámát! — kellett számba vennie, s e művek, ha esztétikailag többnyire kiforratlanul is, de gondolatviláguk által izgalmasan adnak képet az egykori rendi tudat metamorfózisáról. Egyrészt a nemzetfelfogás átalakulásáról: a feudális nacionalizmus fokozatos átváltásáról a liberális, polgári nemzetértelmezésbe, másrészt a személyiség felszabadulási törekvéseiről az évszázados szokáserkölcs béklyói alól. Nemzet és egyén új típusú autonómiaigényének, öntudatra ébredésének művészi megnyilatkozásait követhetjük nyomon Nagy Imre vállalkozásában.
A Kazinczy-levelezés a közéleti és magánéleti kapcsolatok, a literatúra világának fontos középpontja, szervezője és formálója volt. A kulturális élet fejlődésében meghatározó a nyilvánosság kialakulása, a levelezés ennek teremtője, helyettesítője és pótlója a maga sajátos, összetett műfajával. A könyv a nyilvánosság-szerepet a helyzetkép, a célszerűség, az én-formálás és én-reprezentáció, a publikum és a levélpublikum problémáiban vizsgálja. E kérdéskörök bemutatását jól rendszerezik a levélműfajban leírt levélhelyzet, funkció, tárgy, alany, címzett kategóriái. Elemzésükben bemutathatók az életforma és az életcélok ellentmondásai; az intézményes formák hiánya, tervezése, a meglévők rossz működése; művek közlésének lehetőségei és korlátái; a választott és akart erkölcsi eszmények és megvalósításuk buktatói; barátságideálok és barátságok; a levél egyszemélyű címzettjei mellett a publikumigény, a levélmutogatások, levélkiadások sajátságai, fonákságai. Megmutatkoznak az irodalmi élet kevésbé ismert eseményei, irányulásai s nem utolsósorban a levélíró Kazinczy személyisége, változatos és viszontagságos kapcsolatai, jellemének rejtettebb vonásai, gyengeségei.
Fenyő Miksa (1877–1972) Ady Endre híve és barátja volt, a Nyugat egyik alapítója és szerkesztője. A lexikonok szerint: „Jogi doktor, politikus és közgazdasági író, esszéista és kritikus”, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) 1904-től titkára, majd 1917 és 1938 között ügyvezető igazgatója.
Hazai kiadásban két könyve jelent meg: a Nyugat folyóiratról írt feljegyzései (1975) és 1944/45 súlyos hónapjaiban írt naplójegyzetei (Az elsodort ország 1986). Ez utóbbi először 1946-ban volt olvasható, az előző az író amerikai emigrációja idején (1960).
86 éves korban kezdett gyermek- és ifjúkori emlékeinek megírásába, élettel és bájjal koronázva szeretetét családja, elsőül szülei iránt.
Az Önéletrajzom az Új Látóhatár 1964–68 közötti számaiban jelent meg, az Új Európa lapjain a maradék részletek. Kötetünk e kettő összefoglalását nyújtja: az életút személyes krónikáját a gyermekkor emlékeitől 1917–18-ig, amikor az újdonsült igazgató „a 24 órás Hadik-kormányban” miniszter lett majd egy teljes napig. Közbül a tanulóévek szeretetteljes mikrovilágának köznapi és ünnepi epizódjai, a századelő irodalmi, kulturális és politikai életének eseményei, mintegy a Nyugat-feljegyzések pótlásaként. A nem ritkán fellengzős és többnyire önigazoló „emlékiratok” helyett egy botladozóbb, életközelibb, mesélő kedvű krónikát vehet kézbe az olvasó. A szülőfalu: Mélykút akár szimbólum az út kezdetén - a pár órás miniszterség a másik póluson.
Eleven élménnyé a históriát írója vallomásos, apadhatatlanul mesélő kedve teszi, közvetlenül áradó stílusa. Legendák oszlanak önmaga és a társak, a GYOSZ és a századforduló nemzedéke körül. Egy meglepő, valójában megszolgált „karrier” folyamata tűnik a köd mögül elő.
Szörényi László írja e tanulmány viszontagságos történetéről:
„A Petőfi eszmerokonai című dolgozatát Lukácsy Sándor 1974 júniusában–augusztusában írta. Eredetileg 1974. november 8-án vitatták volna meg az Irodalomtudományi Intézetben, azonban a vitát – politikai okokból – végül is csak 1975. március 6-án, illetve március 27-én rendezte meg (zárt ülésként) az MTA I. és II. Osztálya, az akadémiai székházban. Mivel a két vitaülés hozzászólásait hangszalagon rögzítették, eredetileg az volt az MTA illetékeseinek elképzelése, hogy Lukácsy Sándor tanulmánya e vita szerkesztett szövegével fog megjelenni. A szerkesztés munkáját Kiss Józsefre bízták, ő azonban – miután hiába várta, hogy az állítólag műszaki hibás felvételek átírt anyagát megkapja – végül 1981-ben kénytelen volt lemondani e megbízásról. Mivel e tanulmány, illetve a hozzá kapcsolódó vita azóta is sok találgatás és legendás feltételezés tárgya, a Szerző végül úgy döntött, hogy változatlan formában közzéteszi szövegét.”
Számos példa bizonyítja, hogy egy szerencsés levéltári lelet alapvetően megváltoztatja az irodalomtörténeti vélekedést egy-egy azelőtt jól ismertnek vélt műről, szerzőről vagy látszólag tisztázott jelenségről. Esetleg az ismeretlenség homályából sikerül fénybe emelni írókat. Ez a helyzet a XVII. század végi országbíróval, fiatalon Zrínyi Miklós bizalmasával, Csáky Istvánnal (1635-1699) is. Nevét hiába keressük az utóbbi negyedszázadban kiadott akadémiai irodalomtörténetben, bibliográfiában és irodalmi lexikonban. Itt kiadott kéziratának Országos Levéltárbeli felbukkanása, még életében megjelent művei, kéziratában fennmaradt versének azonosítása máris irodalomtörténeti rangot biztosít számára, s érthetővé, tartalmassá teszi kortársainak róla szóló megállapításait. Ahogy egy 1697-ben megjelent temetési beszédben olvassuk: „hajnali Csillag módgyára tündöklik [... ] Országunknak Bölcs Magyar Cicerója, Gróff Csáki István”. Figyelemre méltó, hogy mint „poeta” bekerül Szentiványi Márton 1700-ban megjelent írói katalógusába, olyan jeles szerzők közé, mint Balassi Bálint, Antonio Bonfini, Heltai Gáspár, Pápai Páriz Ferenc, Szenci Molnár Albert és Zsámboky János: „Stephanus Comes Csáky, Judex Curiae Regiae, Poeta”.
Dolgozata középpontjába Taxner-Tóth Ernő Vörösmarty legfontosabb drámai művének, a Csongor és Tündének a problematikáját állította. Reformkori irodalmunk e kiemelkedő és sok szempontból máig talányos alkotását alapvetően két nézőpontból közelíti meg. Egyrészt a keletkezéstörténet, másrészt az értelmezés síkján. Az előbbi tekintetében a szerző messzire, Vörösmarty pályájának egészen korai szakaszáig, a pesti tanulóévekig nyúl vissza, innen kezdődően kutatja azokat az életrajzi s a költői lélek mélyén bogozódó szálakat, melyek a későbbi mű felé mutatnak. A megélt eseményekben s az átélt emberi-gondolati válságokban felismerhető eredők, továbbá a drámai mű lehetséges forrásainak, mintáinak s a számításba vehető irodalmi hatásoknak a bemutatása mellett részletes képet kapunk arról az alkotói folyamatról, melynek végén a Csongor és Tünde megszületett. A mű sokrétű ellentmondásainak értelmezése során Taxner-Tóth Ernő egyebek mellett meggyőzően mutat rá a Csongor és Tünde hőseinek realitásérzékére, arra, hogy a tétlenséggel, az álmodozással, az illúziókergetéssel szemben az életet választják annak minden nehézségével együtt. Az elemző részekben érdekes fejtegetéseket olvashatunk a drámának a testi szerelemmel kapcsolatos felfogásáról, ennek filozófiai gyökereiről, Schedius Lajos filozófiájával, valamint a német klasszikus bölcselet tanításával való kapcsolatáról. Dolgozata vége felé kitér a szerző Vörösmarty drámájának első Nemzeti Színház-beli bemutatására is. Ezt követően, a kötet befejezéseként, részletes elemzést olvashatunk A fátyol titkairól, Vörösmarty 1834-ben keletkezett vígjátékáról, melyben Taxner-Tóth Ernő a Csongor és Tündében megnyilatkozó szemlélet továbbélését mutatja ki.
„Ez a kötet egy évtized pedagógiai kísérletének eredményét teszi közszemlére: változatos példáiban bemutat egy közös gondolkodásmódot, stílust, munkamódszert – egy műhelyt. Az Angol-Amerikai Műhely az Eötvös Collegium szellemének egyik éltető ereje, a hazai és nemzetközi tudományosság egyik vitális találkozó-központja. S ami a legfontosabb: leendő tanárokat, tudósokat, írásművészeket nevel. A növendék és a nevelő – az egyetemista, a doktorandusz, a doktor – egymást ösztönző alkotó kollektívája hozta létre a kötetben közreadott írásokat. A teljesítményt őszinte szakmai elismeréssel nyugtázom. És jóleső, családias örömmel, hiszen többnyire a Műhely oktatóit is kedves tanítványaim közé számíthatom. Remélem, hogy az olvasó, miután a könyvet – a Hamlet-től a Hamlet-ig, a közbefoglalt műfordításkritikai elemzésekkel együtt – érdeklődéssel véggiolvasta, osztozik velem az örömömben. Hogy ma is lehet még irodalmi szövegről érdemlegesen gondolkodni és beszélni; s hogy az Eötvös Collegium műhely-szelleme ma is találkozási lehetőséget kínálhat az egyetemes és magyar irodalmiság kreatív erőinek.”
(Géher István)
Két, egymással dialógust folytató tanulmányból tevődik össze e könyv. Klaniczay Tibor utolsó munkája, „A Margit-legendák történetének revíziója”, jelentős hozzájárulás a középkori magyar irodalom- és vallástörténet egyik központi problémájának megoldásához. A Szent Margit stigmatizációját hirdető, a hazai kutatásban eddig ismeretlen „pisai legenda” s az ugyanerre utaló XIV—XV. századi itáliai festmények rejtélyéből kiindulva az ismert Margit-legendák datálásának, szerzőségének úgyszólván minden alapkérdésében fontos új álláspontra jut. Eredményei a filológiai teljesítményen túl a művészettörténet, a vallástörténet és az eszmetörténet szélesebb kontextusát is hasznosító irodalomtörténeti szemléleten alapulnak. Klaniczay Tibornak sajnos nem jutott ideje arra, hogy tanulmányát teljesen befejezze. A jegyzetapparátust fia, Klaniczay Gábor készítette, részint a meglévő jegyzetanyag, részint az e kérdésben folytatott közös kutatómunkájuk alapján. Az ő saját tanulmánya, „A női szentség mintái Közép-Európában és Itáliában” egy másik oldalról közelíti meg ugyanazt a történeti problémát. A Szent Margitban megtestesülő vallási ideált a kortárs közép-európai szent életű hercegnők, Erzsébet, Ágnes, Hedvig és a többiek kultuszával veti össze. A „stigmatizáció” legendájának megszületését a közép-európai és az itáliai szentkultuszok eltérő természetéből próbálja megmagyarázni. A könyvet a középkori stigmatizált Margit-ábrázolások és más szentkultuszok néhány jellemző képe kíséri.