A 19. század magyar politikai gondolkodás- és művelődéstörténetének egyik legjelentősebb eszmei csoportosulása volt a centralisták köre. Ez a csoport a korabeli magyar társadalom és kultúra polgárosító megújítását tűzte maga elé, s ennek érdekében az államszervezet és a politikai intézményrendszer nagyfokú modernizációját jelölte meg alapvető célul. A haladó Európa legjava színvonalának elérése, a liberalizmus elvi követelményeinek meghonosítása vezette ezt az együttest a társadalmi mozgás és a szellemi élet számos területén.
Fenyő István monográfiájának középpontjában annak a tevékenységnek a bemutatása áll, ahogyan a centralisták, Eötvös József, Szalay László, Trefort Ágoston és társai megfogalmazták idehaza az európai jogállamiság, a polgári parlamentarizmus, a felelős, a törvényhozás által ellenőrzött kormányhatalom, a lakossági önkormányzat, a népképviselet, az egyesülési jog alapelveit. Ők voltak Magyarországon az első gondolkodók, akik politikaelmélettel, államtudománnyal módszeresen foglalkoztak, akiknél a politika immár szakmává, felkészültség dolgává vált. A kötet lényegretörően világítja meg, hogy Eötvös József társaival együtt polgárosodást kívánt megvalósítani az egész akkori Habsburg-monarchiában, de a munkanélküliség és a nyomor elleni intézkedésekkel; központosított hatalompolitikai rendszert, de mindenfajta állami túlhatalom kiküszöbölésével; jogi és művelődési egyenlőséget a nemesség addigi társadalmi vezető szerepe nélkül.
A centralisták alapvető gondolatai és törekvései napjainkban nem kevésbé időszerűek és megszívlelendőek, mint voltak megfogalmazásuk idején.
Történelmi tény, hogy az 1848-as bécsi forradalmat egy fiatal orvos, Adolf Fischhof (1816–1893) ʼmegszólalásaʼ indította el; életéről, további tevékenységéről azonban szinte semmit sem tud a közvélemény, annak ellenére, hogy újszerű politikai kezdeményezései a 19. századi osztrák történelem egyedülálló alakjává tették. Az egykori ʼmárciusi nap hősénekʼ életével és küzdelmeivel ismertet meg Fenyő István könyve – egy tipikus közép-európai személyiség életútját megidézve. A szerző először röviden összefoglalja az életrajz legfontosabb részleteit, kiemelve Fischhof magyar származását, aki a magyar reformkor szellemiségét vitte magával az osztrák fővárosba; majd politikai pályájának alakulását értékeli. Bemutatja tevékenységét a bécsi Közcsendi Bizottmány elnökeként, majd a Reichstag képviselőjeként. Ismerteti egykor nevezetes, ma már alig ismert röpiratait, elsősorban nemzetiségpolitikai és a Habsburg Monarchiát alkotmányos-parlamentáris állammá korszerűsíteni akaró elveit. Mindezek alapján egy nemzetek, nemzeti kultúrák között hidat verő értelmiségi portréja bontakozik ki, aki élhető otthont álmodott Közép-Európában; aki éppúgy volt magyar mint osztrák, kultúrájában éppúgy volt nemzeti mint világpolgár, a Talmud és a legújabb nyugat-európai alkotmányok tudósa. A kötet Függelékében Fischhof négy jelentős röpirata olvasható, mintegy illusztrálva élet- és pályarajzát, az általános leszerelés, az Európa-parlament létrehozása és a nemzetiségi együttműködés érdekében kifejtett úttörő szerepét. Adolf Fischhof élete ʼpéldaéletʼ volt: a polgári öntudat kifejlődésének tanúsága a Habsburg Monarchia adta keretek között. Egy egységes Európát óhajtó ʼnaivʼ elképzelés első megfogalmazójaként – amely elképzelés a jelen változásait figyelembe véve ma már (talán) nem tekinthető utópiának.
Kötetünkkel — melyben Eötvös József két kéziratban maradt munkáját adjuk közre — kezdetét veszi a 19. század legnagyobb magyar politológusa történeti és állambölcseleti műveinek kritikai igényű kiadása. Az elsőként olvasható, az 1848. évi magyarországi és ausztriai forradalomról szóló, mindeddig a Magyar Országos Levéltár iratai között lappangó tanulmány egyedülálló a korabeli irodalomban. A kortársak között Eötvös az első, aki vállalja a forradalmi eseményekhez vezető út oknyomozó feltárását. Műve nem emlékirat, ellenkezőleg, benne írója saját szerepétől elvonatkoztatva kizárólag történeti összefüggésükben szemléli az eseményeket. Az 1848iki forradalom története, önértéke mellett, a genetikus textológiai kutatás számára is igen jelentős: olyan hiányzó láncszem, amelynek ismeretében immár világosabban láthatók azok a szálak, amelyek Eötvös szellemi fejlődésében 1851—54-ben kiemelkedő jelentőségű állambölcseleti művének, az Uralkodó eszméknek a megírásához vezettek. A kötetben kiadott másik (mint kiderült, Az 1848iki forradalom történetével szorosan összefüggő) Eötvös-mű a szakirodalom által jól ismert, ám sok szempontból ma is talányos kézirat, a Müncheni vázlat, amelynek további kutatását, több irányú megközelítését elősegítheti a régóta hiányzó kiadás.
A sajtó alá rendezés a kritikai kiadások szabályait követi: a szövegeket textológiai és történeti magyarázó jegyzetek kísérik. A kötet bevezető tanulmánya, felvázolva a közreadott művek keletkezés- és eszmetörténeti kontextusát, meghatározza e munkák helyét Eötvös életművében, ezen túlmenően pedig kijelöli a két írás történeti feldolgozásának főbb szempontjait.
„Ez a rendszerváltozás mámorával kezdődött, majd egyre keserűbb csalódásokba torkollt, mégis gyönyörű évtized hullámverésével alighanem sokunkból kikényszerítette, hogy újragondoljuk hatalom, írás és ellenállás szövevényét, újraolvassuk a »ki adta néked ezt a hatalmat?« példázatos bibliai jelenetét, újraéljük az együttműködés lelkiismereti dilemmáját, s a hatalom szétosztódásának világában ismét rákérdezzünk a passzív rezisztencia hagyományának már-már elfelejtett tanulságaira vagy a tudományos munka értelmére, esélyeire és módszertani lehetőségeire."
Az Utószó e mondatából valamennyire kirajzolódnak a kötet tematikai egységei. Bevezetésül vázolni próbáltam a felhatalmazás alaptémáját a Jézusnak föltett egykori kérdéstől az irodalmi autoritás újkori sorsáig. A tanulmányok első csoportja a Per passivam resistentiam Deák Ferenc-i jelszavához kapcsolódik, e harcmodor egykorú és későbbi megítéléseivel, Széchenyi és Deák máig jelképérvényű vitájával, valamint Arany János magatartásával szemléltetve az ellenállás magyar hagyományának mentalitástörténeti sajátosságait. A második nagyobb egység fogadtatástörténeti dolgozatai a szószólói költőszerepek kialakulását és utóéletét elemzik, többek közt a Hymnus paraklétoszi szerephagyományának és Petőfi politikai kisajátításainak nyomon követésével. A harmadik tömb az alaptéma tudománytörténeti változataiból áll: előbb a hatalom fokozatos szétoszlását kíséri figyelemmel a szövegkritika utóbbi másfél évszázadában, majd egy-egy esettanulmánnyal igyekszik rávilágítani a tudósi ellenállás lehetőségeire. Végül módszertani írásokhoz érkezünk, melyek a kritika iskolázottságáról, égi és földi normáinak viszonyáról, valamint (Pilinszky beszélgetéseinek, illetve Kertész Imre naplójegyzeteinek elemzésével) az utószerkesztés hatalmi, tulajdonjogi és irodalomelméleti problémáiról szólnak.
Az utóbbi tíz év terméséből válogatott gyűjtemény remélhetőleg kiegészíti három eddigi monográfiám idevágó mondanivalóját, s talán arról is elárul valamit, hogy miért szerencsés, aki Shakespeare társaságában tölthette idejét és (mint Kosztolányi mondja) „Arany János bűvös szavával mulatott".
Dávidházi Péter
