A Válasz történetének és a korrajz felvázolása mellett olyan elméleti kérdésekkel foglalkozik Széchenyi Ágnes, mint a modernizáció, a népi-urbánus ellentét, a zsidókérdés, a jobb- és baloldaliság problémája. A máig megoldatlan kérdések forrásvidékait kutatva mindig vigyáz arra, hogy ne a mából vizsgálódjék. Az ott és akkor közegét keresi-elemzi.
„Büszkeségem és dacom az egész világgal szemben, te drága gyerekem, hogy én egy ilyen párduccal akarok élni, mint te. Én nem akarok belőled feleség-tehetséget csinálni. Én tudom, hogy ki vagy. Én veled sírok a te nagy nosztalgiádon a sima élet után, mert én se bírom a sima életet, én is csak reménytelen szerelmese vagyok. Ahogy te nem szeretted az én lakásomat, én éppúgy megsírattam minden nap. Ahogy te szeretnél ebben a városban maradni, én éppúgy szenvedek azért, hogy elbolyonghassak innen. Ahogy neked nem kell, ami megvan, én éppúgy kínlódom az után, ami nincs. Engem bedöglesztett a langyos pocsolyába egy rossz év, én éppolyan sírva és ordítva kívánkozom belőle ki, mint te. Nem azért kapaszkodom beléd, mert ide vissza akarlak hívni, hanem azért, hogy vigyél ki innen” – írta, fogadkozta kétségbeesetten Molnár Ferenc, a középkorú, sikeres, világhírű, tehetős író, a színházi világ elismert és irigyelt fejedet me szerelmének, az éppen vele szakítani akaró, ígéretes pályája kezdetén álló fiatal színésznőnek, Darvas Lilinek 1925-ben.
A kötetben közölt, fakszimile kéziratoldalakkal, ismeretlen vagy kevéssé ismert fotókkal, jegyzetekkel, életrajzokkal kiegészített hatvanhat levél elolvasása során megbizonyosodhatunk róla, Darvas Lili valóban nem „feleség-tehetség” lett. Tudása, képességei formálták Németországban, Ausztriában és Magyarországon is ismert, ünnepelt Reinhardt-színésznóvé. Karrierje mégsem volt töretlen, az Anschlusst követően, 1938-tól hosszú időre színpad nélkül maradt, amerikai emigrációjában csak 1945 után jutott szerepekhez. Ezt a nehéz, tájékozódó, menekülő időszakot híven dokumentálják a ríviérai vísszavonultságban fokozatosan magába forduló író pártfogó előrelátással, féltéssel írt levelei, amelyekből egy eddig kevéssé ismert Molnár-kép és egy itthon csaknem elfeledett színésznő pályafutása tárul elénk.
Gömöri György 1956 óta él Angliában, harminc éve tanít lengyel és magyar irodalmat Cambridge-ben. E kötet tanulmányaiban a magyar irodalom és művelődéstörténet 1570 és 1670 közé eső szakaszát tárgyalja. Az írások három fő téma köré rendeződnek: az első Balassi Bálint – különös tekintettel az első nagy magyar költő lengyel kapcsolataira és a szerző által felfedezett emlékkönyvi bejegyzéseire. A továbbiakban Szenci Molnár Albert tevékenységét, valamint Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér európai hírét és az ezzel kapcsolatos külföldi irodalmat vizsgálja. Az írások mögött több évtizedes kutatómunka áll, amit a szerző Európa szinte minden nagy könyvtárában és archívumában végzett.
Az Apolló Könyvtár 17. köteteként 1995-ben jelent meg a Delphoi és a Pythia sportversenyei című munka, amely ismertette az ókori delphoi sportversenyek helyszínét, a versenyek kialakulását, az egyes versenyszámok mibenlétét, valamint lebonyolításuk módját. A jelen kötet – amely e korábban megjelent munka második részeként készült – a versenyek győzteseit mutatja be 194 tételben a rendelkezésünkre álló ókori források, elsősorban a görög nyelvű győztesfeliratok alapján. Ez az anyag az utóbbi évek intenzív ásatási-feltárási munkálatainak köszönhetően korábbi ismereteink jelentős gazdagodását, mintegy megkétszereződését mutatja, egyben képet ad az antik sportélet számos fontos, érdekes jelenségéről, és lehetőséget nyújt az ókori görög világ alaposabb megismeréséhez is.
Bár az attitűd és a költészet a létező emberrel egyidős, a fogalom – attitűdköltészet – mégis új.
A jelenség szerves része a gondolkodástól a cselekvésig terjedő rövidebb-hosszabb szakasznak. Eddig a gondolkodó, cselekvő ember alkotásaira figyelt a kritika. Az attitűdköltemény úgy keletkezik, hogy az alkotási folyamat megreked az előkészítési szinten, és legfeljebb a lappangási szakaszig jut el. Az attitűdköltemény az e szinten keletkezett „nyers alkotás”. A költemény üzenete nem szavakban, fogalmakban, hasonlatokban, metaforákban ölt testet, hanem metanyelvben. Leginkább különböző energiákban. Például mosolyban és a mosoly száz fajában, melyek mögött nagyfokú érzelmi töltés feszül, és sok élmény, esztétikai tapasztalat, a világ nagy összefüggéseinek felismerése áll. Ezek mind egyszerre jelennek meg az arcon vagy ösztönös mozdulatokban, melyeket a tudatalatti konstruál. Az attitűdköltemény nagyon erősen szituációhoz kötött, bár megjelenhet közösségen kívül is.
Réthey-Prikkel Miklós (1943)
Mint kultúrantropológus életközelben keresi az egyetemes összefüggéseket, a világtörvényeket. A személyiség közösségi viszonyait vizsgálja interdisztiplináris eszközökkel lélektani alapon a legfőbb esztétikai elvek szerint. A cselekvő ember életét és annak lételméleti funkcióit kutatja az ember spontán elbeszélései alapján (Az igaztörténet, 1991); az egyén és a közösség ütközéseinek balladai (Rákóczi kis úrfi, 1992) és versbeli (Rejtett rímek 1–2., 2001) megfogalmazását. Jelen mű még mélyebben keresi az alkotás végső okait: az emberi Én tudattalanjában, „a sejtések szétszórt sugaraiban”.
Az irodalmi szövegek hagyományozódása során – tekintettel arra, hogy a közreadók többnyire csak a megelőző kiadás(ok) szövegét veszik figyelembe, a szövegromlás igen változatos eseteivel találkozhatunk. Érthető módon különös fontossága van ennek a költői szövegek közlésénél. E tekintetben a Hymnus költőjének életműve kitüntető figyelmet érdemel. Az újonnan előkerült, jelentős számú verskézirat ismeretében, a lehetőségig hiteles szöveg megteremtése érdekében a kritikai vizsgálat elkerülhetetlenné vált. E kötet a Kölcsey-textológia újabb és alapvető problémáira adott válaszkísérlet.
A tanulmánykötet a XV. század első felének és közepének szellemi forradalmát, a humanista költészet születését idézi fel, azt a forrongó világot, amelyben Janus Pannonius, a kötet első számú szereplőjének költészete kialakult. A szerző egy Janus verseit is tartalmazó kódexcsalád alapján helyezi bele költőnket az itáliai latin nyelvű költészet fejlődésébe. A könyv feltárja annak a hat epigrammának a történelmi hátterét, amelyeket Janus II. Pál pápáról írt. Az olvasó részt vehet egy ferrarai irodalomórán, hallhatja az újkor harci riadójának harsogását. Janus tanárának, Guarino Veronesenek latin nyelvtanát ismertetve a szerző megkísérli kinyomozni, miként válhat valaki költővé ennek a versbe szedett grammatikának a segítségével. Az utolsó tanulmány eggyel szaporítja Janus görögből fordított epigrammáinak számát.
Szabó Magda szuverén és szuggesztív alkotó. Ezúttal Vörösmartyt idézi elénk képzeletbeli színpadára, ahonnan lenyűgöző tudást, ismeret- anyagot, emberi-költői empátiát, legendaromboló bátorságot, szellemes polémiát, játékos iróniát közvetít számunkra. A színpad szereplői régi ismerőseink: Perczel Etelka, Csajághy Laura, a vén cigány, a szegény asszony imakönyvével, Szép Ilonka, Hadadur, a haldokló leány s mások mellett persze maga a költő s az ő alakváltozásai. A megjelenített színképekben Szabó Magda nemcsak az egykori - de máig megőrzött - verselemzések és irodalomtörténeti félreértések „restaurátora”, hanem új felismeréseket és összefüggéseket hordozó friss értelmezések közvetítője, sugalmazója is.
A jövőben egyetlen magyartanár sem hagyhatja figyelmen kívül az itt leírtakat, s egyetlen Vörösmarty-kutató sem kerülheti meg Szabó Magda észrevételeit, bizonyításait. A kötet írásai nemcsak gondolati, érzelmi többletükkel, de képi láttatásukkal is magukkal ragadják az olvasót.
A borítón Hincz Gyula Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka című művéhez készült rézkarca látható.
Ez a könyv az első átfogó válogatás a történeti magyar avantgárd irodalom anyagából. Meggyőzően bizonyítja, mennyire igazságtalan az a vélekedés, amely a magyar avantgárdot egyszínű, egyhangú és egyáltalán nem túl jelentős művek halmazaként állítja be. A szöveggyűjtemény - amely szerkesztőjének másfél évtizedes irodalomtörténeti kutatásain, a számbavehető anyag gondos válogatásán alapul - átfogó, reprezentatív képet rajzol, ugyanakkor mégis bevallottan szubjektív olvasat. Nemcsak a korszak klasszikusainak - Déry Tibornak, József Attilának vagy Kassák Lajosnak - avantgárd jellegű szövegei szerepelnek benne, hanem helyet kapnak a kismesterek, Barta Sándor, Mihályi Ödön, Reiter Róbert és mások feledésbe merült, ma már alig hozzáférhető munkái is. A jelentős és kevésbé jelentős szerzők ismert, illetve kevésbé ismert szövegei kölcsönösen megvilágítják egymást. Jellemző művek dokumentálják az összes Magyarországon szereplő izmus hangját az aktivizmustól a dadán át a szürrealista szövegalakításokig, de nem hiányoznak a futurizmus, az expresszionizmus és a konstruktivizmusnak nevezett irányzat fontos példái sem. A kétszáznál több irodalmi szövegnek csaknem felét mai magyar írók és írónők kommentárjai kísérik. Ezek a hol elemző-értelmező, hol inkább asszociatív, de szinte mindig ironikus vagy éppen frivol írások egyrészt arról tanúskodnak, hogy az avantgárd, amely a maga idején a hagyomány rombolásával kívánta modernségét demonstrálni, mára maga is hagyománnyá vált, másrészt azonban a kísérő szövegek fricskái mégis kortársainkká teszik a kötet szerzőit, s egyben az olvasót is közelebb viszik hozzájuk.
Szerzők:
Barta Sándor, Bartalis János, Déry Tibor, György Mátyás, Illyés Gyula, József Attila, Kassák Lajos, Komját Aladár, Kristóf Károly, Mácza János, Márai Sándor, Mihályi Ödön, Moholy-Nagy László, Nádass József, Németh Andor, Palasovszky Ödön, Radnóti Miklós, Raith Tivadar, Reiter Róbert, Sinkó Ervin, Szabó Lőrinc, Tamkó Sirató Károly, Újvári Erzsi
A történelem irodalmi valósága ugyan sohasem rögzül végérvényes és változatlan tudássá, de feltétlenül jogos lehet a kérdés: mi indokolja már megint modern irodalmunk történetének újraértelmezését? A válasz nem túlságosan bonyolult. Az irodalom létmódjának időbelisége maga az a „mögékerülhetetlen” tényező, amely miatt újra meg újra meg kell írni az irodalom történetét. S ahogyan Nietzsche immár több mint egy évszázada figyelmeztetett, még csak nem is mi cselekszünk ilyenkor, hisz „az a téves alapmegfigyelés, hogy én hiszek, én vagyok az, aki tesz valamit...” Vagyis, a mi helyzetünkre értve, az irodalomtörténetet sem az irodalomtudósok írják, hanem a mindenkori élő irodalom maga. Általa és rajta keresztül pedig az a szövegközi irodalmi folyamat, amely a hagyomány és a jelen közti „interakcióban” nyer alakot. Innen tekintve az irodalom története a nyelvként felfogott irodalmiság története. Arra tettem tehát kísérletet, hogy a szövegek modalitásából a nyelvként elgondolt irodalom legnehezebben hozzáférhető válaszait szólaltassam meg: a művekben, életművekben megnyilatkozó nyelvi-poétikai magatartást. (Mert csak ez tudósít a mondottak igazságtartalmához való viszonyról.) A század egyik kiemelkedő nyelvésze, Eugenio Coşeriu szellemében azt tartva szem előtt, hogy a nyelvként értett esztétikai tapasztalat mindig több, mint amire önmagában egy nyelv egyáltalán képes lehet.
A tanulmánykötet az egykori Magyarország területén folyó protestáns iskolai színjátszásról kíván képet adni. Mintegy 700 adat, cím, szövegemlék felhasználásával tájékoztat a reformációt követőleg hazánkban létrejött evangélikus, unitárius, református közösségek tanintézményeiben meghonosodott és két és fél évszázadon át folyamatos iskolajátékokról. Komplex kutatási módszerrel végzett vizsgálódásaink fő törekvése annak bemutatása, mit, mikor, kinek, hol, hogyan játszottak protestáns iskoláink tanulói. Hogyan változott idővel az iskolai játékok funkciója a valláserkölcsi nevelői, a latin nyelv oktatási és a retorikai képzés didaktikai törekvéseitől az anyanyelvű, világi tárgyú játékokkal történő szórakoztatásig — a hivatásos színjátszásig. Több mint két évszázadon át az iskolák tartották fenn a színjáték, a színház iránt való érdeklődést, tanítottak, szórakoztattak, rendezőket, írókat, színészeket neveltek.
A protestáns iskolai színjátszásnak nagy művelődés- és színháztörténeti jelentősége van. Az előadott iskoladrámák értékét nem esztétikai súlyuk, nem mai esztétikai értékrendünk, hanem saját koruk valósága, történetiségük határozza meg. Dolgozatunk célja ezért az ismertetés és nem az értékelés.
E tanulmány a magyarországi és erdélyi minoriták és iskoláik történetéről, színjátékairól tár fel eddig nem ismert adatokat. Fgerben, Miskolcon, a Kézdivásárhely melletti Kantán és Nagybányán van több-kevesebb nyoma a színjátéknak.
A dolgozat legnagyobb fejezete a minorita drámák témarendszerét mutatja be. Miskolcon a vallásos tárgyú drámák körébe tartoznak a teátrális körmenetek, a mártírpassiók, a bibliai históriák vagy az újszövetségi példabeszédek. Számszerűen több és jelentősebb is a világi tárgyú játékok sora. A valós és fiktív történeti témák után színre került Avancini nyomán még féltékenységi dráma is, de ugyanitt Beethoven Fideliója szövegkönyvének egyik lehetséges forrásával is megismerkedhetünk.
Kantán egy imaszerű liturgikus költeményt is dialogizáltak, karácsonyi és nagypénteki misztériumokat vittek színre, szentek életét vagy hitvitákat is dramatizáltak. A profán tárgyak azonban a miskolciakhoz képest sokkal szélesebb skálát ölelnek fel. Az antik istenvilág paródiájával Kézdivásárhely társadalmáról is lerántják a leplet. Megjelenik a társadalmi bohózat, a szerelmi komédia és a véres szerelmi tragédia is.
Eddig nem ismert, de termékeny drámaszerzők (pl. Jantsó Ferenc) nevével és életrajzával ismerkedhet meg az olvasó e könyvben, amely joggal tekinti a minorita diákszínészeket a hivatásos vándorteátralisták elődeinek.
A diszkurzív megközelítés homlokterében az irodalmi jelenség áll, különös tekintettel az emberi szómű (a megnyilatkozás, a dialógus, a jel-, a szimbólum- és a történetképzés) poiésziszének vizsgálatára. Ám sorozatunk neve a tárgyi utaláson túl más értelmet is magában foglal, amennyiben szerzőink egy bizonyos költészettani dialektus kimunkálását és meghonosítását is feladatuknak tekintik. Ennyiben a Diszkurzívák megnevezés a szöveginterpretáció szolgálatába állított beszédmód sajátosságát emeli ki. S végül elgondolható emblémánk utalásiránya úgy is, mint dikurzusra invitáló jelzés mindazok számára, akik a kötetben felvetett kutatási irányok s a megoldási javaslatok kifejtésében megszólaló beszédmód és szellemiség iránt érdeklődnek. A szerkesztők a klasszikusnak elismert orosz, illetve más nyelvű irodalomtudományi és kulturológiai munkák magyar nyelven történő megjelentetését elsőrendű feladatuknak tekintik. A magyar irodalom poétikai újraértelmezésének örvendetesen gazdagodó könyvtárához is szeretnénk hozzájárulni egy-egy tanulmánykötettel vagy monográfiával. Sorozatunk tehát az orosz és a magyar literatúra, az irodalomelmélet és kulturológia keretei között kezdeményez szakmai párbeszédet mindenkivel, aki figyelmével megtiszteli kiadványainkat.
A szerző jelen munkájában Anonymusszal, a krónikairodalommal, valamint az évkönyvszerű és évkönyvféle feljegyzésekkel, azok műfaji besorolásával foglalkozik. Mennyiségre nem számottevő anyag ez, de a szöveghagyományozás bonyolultsága, a keltezetlenség, az összehasonlító forrásanyag hiánya nagyon nehézzé teszi a megalapozott következtetések levonását. Anonymusszal kapcsolatban elsősorban kronológiai és koncepcionális kérdések alkotják a vizsgálat tárgyát. Nagy teret kapnak Anonymus és a krónika érintkezési pontjai. A krónikairodalom időbeli rétegei elkülönítésében fontos szerephez jutnak lexikai-frazeológiai, a stiláris (rímes, ritmikus prózát érintő) vizsgálatok, a tartalmi vonatkozások, a művelődéstörténeti kapcsolatok. Mindezek eredményeképpen a szerző az őskrónikát Kálmán korára, folytatásait II. István és egy Álmos-ági király idejére helyezi. Kisebb történeti feljegyzések (évkönyvszerű vagy évkönyvféle munkák) a 11 — 12. század folyamán is keletkeztek. A tatárjárás előtti történeti irodalom csúcspontját a keresztény magyarok 13. század elejei regényes gestájában (történeti lovagregényében) és a pogány magyarok Anonymus által 1210 táján készült regényes gestájában érte el.
Ady Endre levelezésének értéke nemcsak életrajzi és irodalomtörténeti jellegéből adódik, hanem sajátos művelődéstörténeti funkciója is van, hiszen ez a két esztendő az új szellemű irodalom áttörésének, a Nyugat megindulásának, A Holnap és A Holnap új versei c. antológiák megjelenésének ideje. A századelő egyik korszakváltásának lehet tanúja a figyelő olvasó: sűrűbb lesz a szellemi levegő, kapcsolatok kezdődnek, szélesednek. Ekkor teremtődik meg – részben épp a levélváltások útján – a költő emberi kötődése Hatvany Lajoshoz, Móricz Zsigmondhoz, Kaffka Margithoz, Schöpflin Aladárhoz, Elek Artúrhoz stb. Súlypontot jelentő személyiségként magasodik elénk Ady Endre – miközben megélhetése, magánélete gondokkal terhes.
Mindezeket a változásokat számszerűen is érzékelteti a kötet. 531 levelet tartalmaz 1908–1909-ből, míg az I. kötet 13 esztendős (1895–1907) időtartamból 444 levelet közölt.
