A magyar irodalom története 1945-1991 — Irodalomtörténeti füzetek 130.

A történelem irodalmi valósága ugyan sohasem rögzül végérvényes és változatlan tudássá, de feltétlenül jogos lehet a kérdés: mi indokolja már megint modern irodalmunk történetének újraértelmezését? A válasz nem túlságosan bonyolult. Az irodalom létmódjának időbelisége maga az a „mögékerülhetetlen” tényező, amely miatt újra meg újra meg kell írni az irodalom történetét. S ahogyan Nietzsche immár több mint egy évszázada figyelmeztetett, még csak nem is mi cselekszünk ilyenkor, hisz „az a téves alapmegfigyelés, hogy én hiszek, én vagyok az, aki tesz valamit...” Vagyis, a mi helyzetünkre értve, az irodalomtörténetet sem az irodalomtudósok írják, hanem a mindenkori élő irodalom maga. Általa és rajta keresztül pedig az a szövegközi irodalmi folyamat, amely a hagyomány és a jelen közti „interakcióban” nyer alakot. Innen tekintve az irodalom története a nyelvként felfogott irodalmiság története. Arra tettem tehát kísérletet, hogy a szövegek modalitásából a nyelvként elgondolt irodalom legnehezebben hozzáférhető válaszait szólaltassam meg: a művekben, életművekben megnyilatkozó nyelvi-poétikai magatartást. (Mert csak ez tudósít a mondottak igazságtartalmához való viszonyról.) A század egyik kiemelkedő nyelvésze, Eugenio Coşeriu szellemében azt tartva szem előtt, hogy a nyelvként értett esztétikai tapasztalat mindig több, mint amire önmagában egy nyelv egyáltalán képes lehet.