A forrás költészete: Az attitűdköltészet

Bár az attitűd és a költészet a létező emberrel egyidős, a fogalom – attitűdköltészet – mégis új.

A jelenség szerves része a gondolkodástól a cselekvésig terjedő rövidebb-hosszabb szakasznak. Eddig a gondolkodó, cselekvő ember alkotásaira figyelt a kritika. Az attitűdköltemény úgy keletkezik, hogy az alkotási folyamat megreked az előkészítési szinten, és legfeljebb a lappangási szakaszig jut el. Az attitűdköltemény az e szinten keletkezett „nyers alkotás”. A költemény üzenete nem szavakban, fogalmakban, hasonlatokban, metaforákban ölt testet, hanem metanyelvben. Leginkább különböző energiákban. Például mosolyban és a mosoly száz fajában, melyek mögött nagyfokú érzelmi töltés feszül, és sok élmény, esztétikai tapasztalat, a világ nagy összefüggéseinek felismerése áll. Ezek mind egyszerre jelennek meg az arcon vagy ösztönös mozdulatokban, melyeket a tudatalatti konstruál. Az attitűdköltemény nagyon erősen szituációhoz kötött, bár megjelenhet közösségen kívül is.

Réthey-Prikkel Miklós (1943)

Mint kultúrantropológus életközelben keresi az egyetemes összefüggéseket, a világtörvényeket. A személyiség közösségi viszonyait vizsgálja interdisztiplináris eszközökkel lélektani alapon a legfőbb esztétikai elvek szerint. A cselekvő ember életét és annak lételméleti funkcióit kutatja az ember spontán elbeszélései alapján (Az igaztörténet, 1991); az egyén és a közösség ütközéseinek balladai (Rákóczi kis úrfi, 1992) és versbeli (Rejtett rímek 1–2., 2001) megfogalmazását. Jelen mű még mélyebben keresi az alkotás végső okait: az emberi Én tudattalanjában, „a sejtések szétszórt sugaraiban”.