Henszlmann Imre művészetelmélete és kritikusi gyakorlata — Irodalomtörténeti füzetek 126.

Henszlmann Imre (1813—1888) sokrétű munkásságának méltó elismerése, korszerű tudományos feldolgozása már régóta várat magára. Alakja teljesen perifériára szorult az irodalomtörténeti köztudatban, sokkal méltánytalanabb helyre, mint ahogyan azt művészetelméleti fejtegetései, dramaturgiai-színházi tanulmányai és irodalmi kritikái nyomán megérdemelte volna. Henszlmann Imre kiváló polihisztorunk volt, aki az 1840-es évektől kezdve jelentős szerepet játszott a hazai tudományos és politikai életben. Szerzője lett az első magyar művészettörténeti monográfiának, kezdeményezője a hazai műemlékvédelemnek. 1843-tól reformtörekvéseink külföldi Ismertetésére német nyelvű lapot indított. 1848—1849 után emigrációba kényszerült, Londonban, Párizsban dolgozott tovább. Itt nagy sikert aratott: 1860-ban gótikus arányelméletével III. Napóleon díját nyerte el. Hazatérve nagyszámú tudományos szakkönyve, közleménye jelent meg több nyelven.
Széles Klára kötete a Henszlmann-nal kapcsolatos méltatlan állapot orvoslására vállalkozik: a művészettörténészek alapozó munkáiból kiindulva elmélyülten elemzi az életmű tanulságait, kialakítja az áttekintésükhöz legszükségesebb összefüggések hálózatát. A XIX. század jeles tudósáról és kritikusáról szólva egy olyan módszeres tudományos tevékenység körvonalait rajzolja meg az olvasók előtt, amelyre befolyással voltak ugyan az adott történelmi körülmények, mégis Henszlmann Imre minden vonatkozásban önálló és nagyhatású életművet alkotott.