Két hold alatt

Sinka Erzsébet létrehozta azt, amit Zelk Zoltán mindig szeretett volna, de már nem tudott megvalósítani. Az előszóban olvashatjuk egy 1975-ös feljegyzését: „Harminc éve tervezem, de félek, hogy már nem tudom megcsinálni: önéletrajzom megírását. Ha kaphatnék még két-három olyan évet, hogy asztal mellett ülve dolgozhatom, akkor megírnám. Nem azért, mert olyan fontos egy ember élete. De ha nem sikerül, megíratlan marad a miskolci templomudvar, nem rajzolhatom meg a szatmárnémeti munkásokat és parasztokat, amilyeneknek én láttam őket, s megíratlan marad, hogy mit éreztem a Horthy-korszak toloncházában, s mit az általam kívánt rendszer börtönében.”

Zelk 75 évéből Sinka Erzsébet csak az utolsó tíznek volt részese, de az egész életutat feldolgozta. S ebben Zelk segítette: a mégis megírt novellákkal, emlékezésekkel, vallomásokkal, töredékekkel, az együtt töltött évek esti beszélgetéseivel s persze a versekkel. Hisz köztudott, hogy a költő mennyire „realista” volt, mindig azt írta meg — hol azonnal, hol jóval később —, ami ténylegesen megtörtént vele vagy környezetében. Sinka Erzsébet pedig így gondolkozott: „Megtanultam együtt élni emlékeivel annyira, hogy már magaménak éreztem őket. Megpróbálom láttatni, amit látott, felidézni, akiket-amiket ő felidézett. Most már csak én ismerem őket. Élni akarnak.” S munkához kezdett.

Olvasóinak örömére.