Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal

Teleki Mihály a gernyeszegi Teleki-birtok utolsó tulajdonosa és gazdálkodója volt az államosításig. Ezt követően végigélte, végigszenvedte a „feleslegessé” vált arisztokraták hányatott, megalázó sorsát. Családja korábban, ő 1986-ban hagyta el hazáját, hogy aztán sírját 80 éves korában Németországban ássák meg.

A kitelepülést megelőző hónapokban kereste őt fel rendszeresen Marosi Ildikó, hogy életéről kérdezze. A jól végiggondolt kérdések nyomán a beszélgetések érdekes család- és életmódtörténetté kerekedtek. Olyan ez a szöveg, mint egy irodalmi szociográfia és a személyes vallomás ötvözete. A gernyeszegi gyermek- és ifjúkor felidézése során képet kapunk egy nagybirtokos arisztokrata család és kastély életviteléről. Bár a múlt felidézése fájdalmas lehetett „Micu bácsi” számára, hisz minden odaveszett: föld, kastély, tárgyak, emberek. S velük együtt egy életforma. De ő nem panaszkodik, higgadt objektivitással fogadja az élet megpróbáltatásait, derűs fölényét, emberi tartását, méltóságát, humorát mindvégig megőrzi, bár mintha önmagára is vonatkoztatná a tárgyak sorsát: „a tárgyak elpusztulnak, elkallódnak, ha a helyüket elhagyják”. Megveti az arisztokrácia lébecoló, sznob tagjait. Becsüli a dolgos embereket, az öregkorában utcán virágot áruló Teleki Gemmát például, aki nem megy ki a gyerekeihez Bécsbe, mert „inkább dolgozom a kertészetnél - vallja -, minthogy a Schönbrunn árnyékában eltartott legyek”.

A beszélgetések során óhatatlanul szóba kerül a széles rokonság, fel-felbukkannak az ősök: itt egy Teleki, ott egy Tisza, amott egy Bethlen, s mindből mennyi s mily sokféle érdekes karakter. Marosi Ildikó sokszor rákérdez a családfa különböző „ágai”-ra, kiprovokálja, hogy kiszámítsák, Micu bácsi a XII., fia pedig a XIII. Mihály. Érdekesek a beszélgetéseket kiegészítő betétek: irodalmi, történeti munkák, szociológiai értékű dokumentumok, levél-részletek, sajtópublikációk, melyek szélesebb látókörbe vonják az elmondottakat.

Hiteles és tanulságos olvasmány.